Az életünkben lévő nők
Mily hálás vagyok, mily hálásnak kell mindnyájunknak lenni az életünkben lévő nőkért!
Kedves testvéreim, beszédem elején, ha nem bánjátok, szeretnék élni egy személyes kiváltságommal. Hat hónapja, konferenciánk végén, bejelentettem, hogy szeretett feleségem, aki 67 éve társam volt, súlyos betegségben szenved. Két nappal rá el is hunyt. Április 6. volt, mely jelentős dátum számunkra az egyházban. Szeretnék nyilvánosan is köszönetet mondani az odaadó orvosoknak és csodás ápolóknak, akik mellette voltak utolsó betegségében.
Gyermekeimmel ott voltunk az ágya körül, amikor békésen átillant az örökkévalóságba. Ahogy ott ültem a kezét fogva, és láttam, hogy a halandó élet elszáll belőle, bevallom, úrrá lettek rajtam érzéseim. Mielőtt feleségül vettem, ő volt álmaim asszonya, egy akkoriban népszerű dal szavaival élve. Több mint kétharmad évszázadon át volt drága párom, egyenrangú társam az Úr előtt, de valójában azt kell mondanom, hogy sokkal különb volt nálam. És most, idős koromra, ismét álmaim asszonyává vált.
Közvetlenül halála után határtalan szeretet áradt felénk a világ minden pontjáról. Rengeteg gyönyörű virág érkezett. Nagy hozzájárulásokat fizettek be nevében az Állandó Oktatási Alapba és a Brigham Young Egyetemen létrehozott alapítványába. Szó szerint levelek százait kaptuk. Több dobozt töltöttünk meg velük; a feladók közül sokakat ismerünk, nagyon sokakat viszont nem ismerünk. Mindannyian az iránta érzett csodálatukat fejezik ki, valamint együttérzésükről és szeretetükről biztosítanak minket, akiket hátrahagyott.
Sajnáljuk, hogy nem tudtunk egyenként válaszolni mindezekre a levelekre, így most szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem mindannyiótok nagy kedvességét. Nagyon, nagyon szépen köszönjük, és kérünk, bocsássatok meg, hogy nem válaszoltunk! A feladat meghaladta képességeinket, de együttérzésetek némiképp bearanyozta vigaszával a gyász idejét.
Hálás vagyok, hogy elmondhatom, hogy együtt töltött hosszú életünk során nem emlékszem komoly vitára. Igaz, időnként voltak apró nézeteltérések, de semmi komoly. Úgy hiszem, házasságunk olyan idilli volt, amilyet már szinte lehetetlen elképzelni.
Tudom, hogy sokatok hasonlóan áldott, és szívből gratulálok nektek, hiszen végső soron nincs gazdagabb kapcsolat, mint a férj és feleség társi viszonya, és semmi sincs nagyobb jó vagy rossz hatással, mint a házasság örökkévaló következményei.
Állandóan szembe kerülök ezekkel a következményekkel. Egyaránt látok szépséget és tragédiát bennük. Ezért úgy határoztam, ma az életünkben lévő nőkről szólok néhány szót.
A világ teremtésével kezdeném.
A Teremtés könyvében és Mózes könyvében olvashatunk erről a nagyszerű, páratlan és figyelemre méltó vállalkozásról. A Mindenható volt ezen alkotás főépítésze. Az ő irányítása alatt Szeretett Fia, a nagy Jehova vitte véghez a művet, akinek Mihály arkangyal nyújtott segítséget.
Megtörtént először a menny és föld megalkotása, amit a világosság és sötétség szétválasztása követett. Aztán a vizek el lettek különítve a szárazföldtől. Ezt követően létrejött a növényvilág, majd az állatvilág. Majd ezután került sor az ember mindent megkoronázó megteremtésére. A Teremtés könyve ezt jegyzi fel: „És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó.” (1 Mózes 1:31)
Ám a folyamat ezzel még nem volt teljes, mert „az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala” (1 Mózes 2:20).
„Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét.
És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez.
És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék.” (1 Mózes 2:20–23)
Így Éva volt Isten végső teremtménye, a korábban lezajlott csodálatos munka pompás betetőzése.
Az asszony teremtésére fordított különleges figyelem ellenére a nőt mégis hosszú korszakokon keresztül másodlagos helyzetbe száműzték. Megalázták. Becsmérelték. Szolgasorba hajtották. Bántalmazták. A szentírások néhány legcsodásabb fejezete mégis feddhetetlen, sikeres és hithű asszonyokról szól.
Az Ószövetségben olvashatunk Eszterről, Naómiról és Ruthról. A Mormon könyvében Sáriáról olvashatunk. És ott van Mária, a világ Megváltójának édesanyja. Őt mint Isten kiválasztottját eképpen jellemezte Nefi: „[Egy szűz], aki minden szűznél szebb és tetszetősebb” (1 Nefi 11:15).
Ő volt az, aki a kisded Jézust Egyiptomba vitte, hogy megóvja életét Heródes haragjától. Ő volt az, aki táplálta őt kisfiú korában és ifjúként is. Ott állt előtte, amikor fájdalomtól meggyötört teste ott függött a kereszten a Kálvária dombján. Szenvedésében Jézus így szólt hozzá: „Asszony, ímhol a te fiad!” Tanítványához pedig így szólt, arra kérve, hogy gondoskodjon róla: „Ímhol a te anyád!” (János 19:26–27)
Életén át ott volt mellette Mária és Márta, valamint Mária Magdolna. Mária Magdolna volt az, aki eljött a sírhoz azon az első húsvét reggelen. És neki, egy asszonynak jelent meg a feltámadt Úr. Miért van az, hogy bár maga Jézus is kiemelkedő helyre emelte a nőket, ennek ellenére sok férfi, aki Krisztus nevét vallja, nem így cselekszik?
Nagy tervében, amikor Isten megteremtette az embert, megalkotta a nemek kettősségét. E kettősség nemesítő kifejezése a házasságban található meg. Az egyik ember kiegészíti a másikat. Ahogy Pál kijelentette: „Mindazáltal sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfiú nélkül az Úrban.” (1 Korinthusbeliek 11:11)
Nincs más elrendezés, mely eleget tenne a Mindenható isteni terveinek. A férfi és a nő az ő teremtményei. Kettősségük az ő terve szerint való. Egymást kiegészítő kapcsolatuk és szerepeik alapvetőek az ő céljaihoz. Egyikük sem teljes a másik nélkül.
Tudom, hogy sok csodálatos nő van közöttünk, akiknek soha nem adatik meg a házasság lehetősége. Ennek ellenére mégis oly sokat tesznek ők is! Hithűen és rátermetten szolgálnak az egyházban. Tanítanak a szervezetekben. Tisztségeket viselnek.
A minap igen érdekes dolognak voltam tanúja. Az általános felhatalmazottak gyűlést tartottak, és ott volt velünk a Segítőegylet elnöksége is. Ezek a rátermett nők ott álltak a tanácstermünkben, és megosztottak velünk néhány alapelvet a jólétről és a rászorulók megsegítéséről. Ezzel semmilyen módon nem csorbították egyházi tisztségünk fontosságát. Sőt, inkább megnövelték a szolgálatra való képességünket.
Van néhány férfi, aki önteltségében úgy gondolja, feljebbvaló a nőknél. Úgy tűnik, nem értik, hogy még csak nem is léteznének, ha édesanyjuk nem adott volna nekik életet. Amikor saját felsőbbrendűségüket hangoztatják, valójában őt alacsonyítják le. Valaki egyszer azt mondta: „A férfi nem alacsonyíthatja le a nőt anélkül, hogy magát is le ne alacsonyítaná; nem emelheti fel anélkül, hogy ugyanakkor magát is fel ne emelné.” (Alexander Walker, Elbert Hubbard’s Scrap Book [1923], 204. o.)
Milyen igaz is ez! Körülvesznek minket az ilyenfajta becsmérlésnek a keserű gyümölcsei. Ennek egyik eredménye a válás is. Ez a gonoszság féktelenül elharapózott a társadalmunkban. Oka a házastárs iránti tiszteletlenség. Elhanyagolásban, kritikában, bántalmazásban és cserbenhagyásban mutatkozik meg. Mi magunk, az egyház tagjai sem vagyunk immunisak ezzel szemben.
Jézus kijelentette: „A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza.” (Máté 19:6)
Az ember szó általános értelemben használatos e versben, de a tények azt mutatják, hogy elsősorban a férfiak idézik elő a váláshoz vezető állapotot.
Miután éveken keresztül több száz válással találkoztam, arra jutottam, hogy egyetlen dolog alkalmazása minden másnál hatékonyabban tudná megoldani ezt a szomorú problémát.
Ha minden férj és minden feleség folyamatosan megtenne mindent társa jóléte és boldogsága érdekében, akkor igen kevés válás lenne, ha lenne egyáltalán. Soha nem hallanánk vitákat. Soha nem lenne vádaskodás. Nem lennének dühkitörések. Inkább szeretet és törődés lépne a bántalmazás és undokság helyére.
Évekkel ezelőtt nagyon népszerű volt egy dal, aminek így hangzott a szövege:
Boldog akarok lenni,
de nem lehetek boldog,
míg téged is boldoggá nem teszlek.
(Irving Caesar, „I Want to Be Happy” [1924])
Milyen igaz is ez!
Minden nő Isten lánya. Nem bánthatjátok meg őt anélkül, hogy Istent is meg ne bántanátok. Könyörgöm az egyház férfiaihoz, keressék és ápolják a párjukban élő isteniséget! Amilyen mértékben megteszik, harmóniát, békességet, a családi élet gazdagabbá válását és gondoskodó szeretetet fognak megtapasztalni.
Igen jól emlékeztetett minket McKay elnök arra, hogy „semmilyen más siker nem ellensúlyozhatja az otthon elszenvedett kudarcot” (idézte J. E. McCulloch, Home: The Savior of Civilization [1924], 42. o.; Conference Report, 1935. ápr., 116. o.).
Hasonlóképp igaz az, amire Lee elnök emlékeztetett minket: „A legnagyszerűbb munka, amit valaha is végezni fogtok, saját otthonotok falain belül fog zajlani.” („Maintain Your Place as a Woman”, Ensign, 1972. febr., 51. o.)
A legtöbb házassági probléma megoldása nem a válásban rejlik, hanem a bűnbánatban és a megbocsátásban, a kedvesség és törődés kifejezésében. Az aranyszabály alkalmazásában található.
Gyönyörű látvány, amikor egy fiatalember és egy ifjú hölgy megfogja egymás kezét az oltár fölött, és Isten előtti szövetségben fogadják meg, hogy tisztelni és szeretni fogják egymást. De mennyire kiábrándító az a kép, amikor néhány hónappal vagy néhány évvel később bántó megjegyzéseket, önző és éles szavakat, kiabálást és keserű vádaskodást hallunk tőlük!
Ennek nem kell így lennie, kedves testvéreim! Felül tudunk emelkedni életünk „erőtelen és gyarló” elemein (lásd Galátziabeliek 4:9). Meg tudjuk keresni és képesek vagyunk felismerni az egymásban rejlő isteni természetet, mely Mennyei Atyánk gyermekeiként megadatik nekünk. Együtt élhetünk a házasság Istentől kapott mintájában, elérve mindazt, amire képesek vagyunk, ha önfegyelmet gyakorlunk ahelyett, hogy társunkat próbálnánk fegyelmezni.
Az életünkben lévő nők olyan teremtmények, akiknek különleges isteni jellemvonások adattak, melyek arra indítják őket, hogy jó szívvel és szeretettel forduljanak a körülöttük lévő emberekhez. Segíthetjük is ezt azáltal, ha lehetőséget nyújtunk nekik kifejezésre juttatni a bennük rejlő tehetségeket és érzéseket. Már idősek voltunk, mikor egy este szeretett párom így szólt hozzám csendesen: „Te mindig is szárnyakat adtál nekem, hogy repülhessek, és ezért nagyon szeretlek téged.”
Ismertem régebben egy férfit, aki azóta már elhunyt, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő hozzon meg minden döntést felesége és gyermekei helyett. Nélküle nem vehettek egy pár cipőt sem. Nem mehettek el zongoraórára. Beleegyezése nélkül nem szolgálhattak az egyházban. Azóta már sokszor tanúja voltam e hozzáállás eredményének, és elmondhatom, hogy nem jó kimenetelű.
Édesapám soha nem habozott megdicsérni az édesanyámat. Mi, gyerekek, tudtuk, hogy szereti, abból, ahogy bánt vele. Kívánságait alárendelte édesanyám kívánságainak. És én mindörökre mélységesen hálás leszek példájáért. Sokatoknak volt része hasonló áldásban.
Nos, még folytathatnám, de nem szükséges. Csupán ki szeretném hangsúlyozni azt a csodálatos, kiemelkedő igazságot, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, az ő fiai és leányai, így tehát fivérek és nővérek.
Apaként talán kevésbé szeretem a lányaimat, mint a fiaimat? Nem. Ha vétkes vagyok bármiféle egyensúly-eltolódásban, az inkább drága lányaim javára billen. Gyakran mondom, hogy ha valaki megöregszik, jobb, ha lányai vannak körülötte. Ők olyan kedvesek, jóságosak és figyelmesek! Azt hiszem, elmondhatom, hogy fiaim rátermettek és bölcsek. Lányaim okosak és kedvesek. Emiatt „csordultig van a poharam” (Zsoltárok 23:5).
A nők oly nagyon szükséges részei a boldogság tervének, melyet Mennyei Atyánk felvázolt számunkra! Nélkülük nem is működhetne a terv.
Férfitestvérek, túl sok boldogtalanság van a világban. Túl sok nyomorúság és szívettépő fájdalom. Túl sok könnyet kell hullatniuk a bánkódó feleségeknek és lányoknak. Túl sok elhanyagolás, bántalmazás és gorombaság tapasztalható.
Isten megadta nekünk a papságot, és ezt a papságot nem lehet másképp gyakorolni, „csak meggyőzéssel, türelemmel, gyengédséggel, alázattal és őszinte szeretettel; képmutatás és álnokság nélküli jósággal és tiszta megértéssel[, mely] nagyon felemelő … a léleknek” (T&Sz 121:41–42).
Mily hálás vagyok, mily hálásnak kell mindnyájunknak lenni az életünkben lévő nőkért! Isten áldja meg őket! Áradjon rájuk szeretete, és koronázza meg őket ragyogó szépséggel, kecsességgel és hittel! És áradjon az Úr Lelke ránk, férfiakra is, és vezessen minket, hogy mindig tisztelettel, hálával forduljunk feléjük, bátorítást, erőt, gondoskodást és szeretetet nyújtva, mely Megváltónk és Urunk evangéliumának lényege! Ezért imádkozom alázatosan, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.