Alapvető tanok

Az Alapvető tanokat ki kell emelni az ifjúsági és a felsőfokú hitoktatás óráin is. Az oktatók segítsenek a tanulóknak felismerni, megérteni, elhinni, elmagyarázni és alkalmazni az evangélium ezen alapvető tanait. Ezáltal a tanulók meg fogják erősíteni a bizonyságukat, és elmélyítik a Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma iránti nagyrabecsülésüket. E tanok tanulmányozása abban is segít a tanulóknak, hogy felkészültebben tudják tanítani másoknak ezeket a fontos igazságokat.

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás úgy válogatta össze a 100 szentírás-memoriter szinte valamennyi szakaszát, hogy azok segítsenek a tanulóknak megérteni az Alapvető tanokat. Az ebben a dokumentumban felsorolt szentírásutalások zöme szentírás-memoriterekre hivatkozik. Azért lettek felsorolva, hogy megmutassuk, hogyan vonatkoznak az Alapvető tanokra.

1. Az Istenség

Az Istenséget három különálló személy alkotja: Isten, az Örökkévaló Atya; Fia, Jézus Krisztus; valamint a Szentlélek (lásd Joseph Smith története 1:15–20). Az Atyának és a Fiúnak tapintható, húsból és csontból való teste van, a Szentlélek pedig lélekszemély (lásd T&Sz 130:22–23). Céljaikat és a tant tekintve egyek. Tökéletes egységet alkotnak Mennyei Atyánk szabadítást hozó isteni tervének megvalósításában.

Az Atyaisten

Az Atyaisten a világegyetem Legfőbb Uralkodója. Ő a lelkünk Atyja (lásd Zsidók 12:9). Ő tökéletes, teljes hatalommal bír, és mindent tud. Ő a tökéletes irgalom, kedvesség és jószívűség Istene is.

Jézus Krisztus

Jézus Krisztus az Atya Elsőszülöttje a lélekben, és az Atya Egyszülöttje a testben. Ő az Ószövetség Jehovája és az Újszövetség Messiása.

Jézus Krisztus bűntelen életet élt, és tökéletes engesztelést hozott az egész emberiség bűneiért (lásd Alma 7:11–13). Élete tökéletes példája annak, hogy miképpen kellene az emberiségnek élnie (lásd János 14:6; 3 Nefi 12:48). Ő volt ezen a földön az első ember, aki feltámadt (lásd 1 Korinthusbeliek 15:20–22). Újra el fog jönni hatalommal és dicsőséggel, és a millennium alatt a földön fog uralkodni.

Minden imának, áldásnak és papsági szertartásnak Jézus Krisztus nevében kell történnie (lásd 3 Nefi 18:15, 20–21).

Kapcsolódó hivatkozások: Hélamán 5:12; T&Sz 19:23; T&Sz 76:22–24

A Szentlélek

A Szentlélek az Istenség harmadik tagja. Ő egy lélekszemély, húsból és csontból való test nélkül. Gyakran utalnak rá Lélekként, Szent Lélekként, Isten Lelkeként, az Úr Lelkeként, vagy a Vigasztalóként.

A Szentlélek bizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról, mindenről kinyilatkoztatja az igazságot, és megszenteli azokat, akik bűnbánatot tartanak és megkeresztelkednek (lásd Moróni 10:4–5).

Kapcsolódó hivatkozások: Galátziabeliek 5:22–23; T&Sz 8:2–3

2. A szabadítás terve

A halandóság előtti létben Mennyei Atyánk ismertetett egy tervet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyanná váljunk, mint Ő, valamint hogy halhatatlanságot és örök életet nyerjünk (lásd Mózes 1:39). A szentírások úgy utalnak erre a tervre, mint a szabadítás terve, a boldogság nagyszerű terve, a megváltás terve és az irgalom terve.

A szabadítás terve magában foglalja a teremtést, a bukást, Jézus Krisztus engesztelését, valamint az evangélium összes törvényét, szertartását és tanát. Az erkölcsi önrendelkezés – annak képessége, hogy saját magunk választhatunk és cselekedhetünk – szintén nélkülözhetetlen része Mennyei Atyánk tervének (lásd 2 Nefi 2:27). E tervnek köszönhetően tökéletessé válhatunk az engesztelés által, részesülhetünk az öröm teljességében, és örökre Isten jelenlétében élhetünk (lásd 3 Nefi 12:48). Családi kapcsolataink az egész örökkévalóságon át tarthatnak.

Kapcsolódó hivatkozások: János 17:3; T&Sz 58:27

Halandóság előtti élet

Mielőtt a földre születtünk, Mennyei Atyánk jelenlétében éltünk az Ő lélekgyermekeiként (lásd Ábrahám 3:22–23). E halandóság előtti létben Mennyei Atyánk többi lélekgyermekével együtt részt vettünk egy tanácskozáson. Ezen a tanácskozáson Mennyei Atyánk bemutatta a tervét, és a halandóság előtti Jézus Krisztus szövetségben vállalta, hogy Ő lesz a Szabadító.

Az önrendelkezésünket használva követtük Mennyei Atyánk tervét. Felkészültünk, hogy a földre jöjjünk, ahol tovább fejlődhetünk.

Azoknak, akik Mennyei Atyát és Jézus Krisztust követték, lehetővé vált, hogy a földre jöjjenek azért, hogy megtapasztalják a halandóságot és az örök élet felé haladjanak. Lucifer, Isten egy másik lélekfia, fellázadt a terv ellen. Ő lett Sátán, aki követőivel együtt kiűzetett a mennyből, és megtagadtatott tőlük annak kiváltsága, hogy fizikai testet kapjanak és megtapasztalják a halandóságot.

Kapcsolódó hivatkozás: Jeremiás 1:4–5

A teremtés

Jézus Krisztus az Atya irányítása alatt teremtette a mennyeket és a földet. A világ nem a semmiből teremtetett, hanem létező anyagokból lett összerendezve. Jézus Krisztus számtalan világot teremtett (lásd T&Sz 76:22–24).

A föld teremtése nélkülözhetetlen volt Isten tervéhez. Ez biztosított számunkra egy olyan helyet, ahol fizikai testet kaphatunk, próbára tehetnek bennünket, és isteni tulajdonságokat fejleszthetünk ki.

Bölcsen, józan ítélőképességgel és hálaadással kell használnunk a föld forrásait (lásd T&Sz 78:19).

Ádám volt az első ember, aki a földön teremtetett. Isten a saját képmására teremtette Ádámot és Évát. Minden emberi lény – férfi és nő – Isten képmására teremtetett (lásd 1 Mózes 1:26–27).

A bukás

Az Éden kertjében Isten megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy ne vegyenek a jó és a gonosz tudása fájának gyümölcséből, mert ha ezt teszik, annak lelki és fizikai halál lesz a következménye. A lelki halál az Istentől való különválás; a fizikai halál pedig a lélek és a halandó test különválása. Mivel Ádám és Éva megszegték Isten parancsát, kivetették őket Isten színe elől, és halandóvá váltak. Ádám és Éva vétkét, valamint az ebből adódóan általuk megtapasztalt változásokat – a lelki és a fizikai halált is beleértve ebbe – bukásnak nevezzük.

A bukás következtében Ádám és Éva, valamint utódaik, megtapasztalhatták az örömet és a bánatot, megismerhették a jót és a rosszat, továbbá gyermekeik születhettek (lásd 2 Nefi 2:25). Ádám és Éva utódaiként bukott állapotot örököltünk a halandóság idejére. Kiszakítottak minket az Úr színe elől, és ki vagyunk téve a fizikai halálnak. Próbára tesznek továbbá az élet nehézségei és az ellenség kísértései is. (Lásd Móziás 3:19.)

A bukás szerves része Mennyei Atyánk szabadítástervének. A bukásnak kettős iránya van: lefelé, de ugyanakkor előre irányuló. Amellett, hogy elhozta a fizikai és lelki halált, lehetőséget adott nekünk arra is, hogy a földre szülessünk, tanuljunk és fejlődjünk.

Halandó élet

A halandó élet a tanulás időszaka, amikor felkészülhetünk az örök életre, valamint a bizonyítás időszaka, hogy önrendelkezésünket arra használjuk, hogy megtegyünk mindent, amit az Úr parancsolt nekünk. E halandó életben szeretnünk és szolgálnunk kell másokat (lásd Móziás 2:17; Moróni 7:45, 47–48).

A halandóságban a lelkünk egységet alkot a fizikai testünkkel, és ez olyan módokon ad nekünk lehetőséget a növekedésre és a fejlődésre, melyekre a halandóság előtti életben nem kerülhetett sor. A testünk fontos részét képezi a szabadítás tervének, és Mennyei Atyánktól kapott ajándékként kell tisztelnünk (lásd 1 Korinthusbeliek 6:19–20).

Kapcsolódó hivatkozások: Józsué 24:15; Máté 22:36–39; 2 Nefi 28:7–9; Alma 41:10; T&Sz 58:27

Élet a halál után

Amikor meghalunk, lelkünk belép a lélekvilágba, és várja a feltámadást. Az igazak lelke a boldogság állapotába kerül, melyet paradicsomnak neveznek. A hithűek közül sokan prédikálni fogják az evangéliumot a lélekbörtönben lévőknek.

A lélekbörtön egy átmeneti hely a halandóság utáni világban azok számára, akik az igazság ismerete nélkül halnak meg, és azoknak, akik engedetlenek a halandóságban. A lelkeknek itt tanítani fogják az evangéliumot, és lehetőséget kapnak, hogy megbánják a bűneiket, és elfogadják a szabadító szertartásokat, amelyeket a templomokban végeznek el értük (lásd 1 Péter 4:6). Azok, akik elfogadják az evangéliumot, a feltámadásig a paradicsomban maradhatnak.

A feltámadás a lélektestünk újbóli egyesülése a húsból és csontból való, tökéletessé vált fizikai testünkkel (lásd Lukács 24:36–39). A feltámadás után soha többé nem válik el egymástól a lélek és a test, és halhatatlanok leszünk. Minden egyes ember, aki a földre született, fel fog támadni, mert Jézus Krisztus legyőzte a halált (lásd 1 Korinthusbeliek 15:20–22). Az igazak a gonoszok előtt támadnak fel, és az első feltámadáskor jönnek elő.

A végső ítéletre a feltámadás után kerül majd sor. Jézus Krisztus meg fog ítélni minden egyes embert, hogy eldöntse, melyik örök dicsőségben fog az illető részesülni. Ez az ítélet az adott személy Isten parancsolatai iránti engedelmességén alapszik majd (lásd Jelenések 20:12; Móziás 4:30).

Három dicsőséges királyság létezik (lásd 1 Korinthusbeliek 15:40–42). Ezek közül a legmagasabb a celesztiális királyság. Akik hősiesek Jézus tanúbizonyságában, és engedelmeskednek az evangélium tantételeinek, a celesztiális királyságban fognak lakni az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus jelenlétében (lásd T&Sz 131:1–4).

A dicsőség három királysága közül a második a terresztriális királyság. E királyságban a föld azon tisztességes férfijai és női laknak majd, akik nem voltak hősiesek Jézus tanúbizonyságában.

A telesztiális királyság a legalacsonyabb a dicsőség három királysága közül. Azok fogják ezt a királyságot örökölni, akik a halandó életükben az igazlelkűség helyett inkább választják a gonoszságot. Ezek az emberek a lélekbörtönből való megváltásuk után fogják elnyerni a dicsőségüket.

Kapcsolódó hivatkozás: János 17:3

3. Jézus Krisztus engesztelése

Engesztelni annyit jelent, mint elszenvedni a bűnökért járó büntetést, így megszabadítva a bűn hatásaitól a bűnbánó bűnösöket, hogy megbékélhessenek Istennel. Egyedül Jézus Krisztus volt képes tökéletes engesztelést hozni az egész emberiségért. Engeszteléséhez hozzátartozott, hogy a Gecsemáné kertjében szenvedett az emberiség bűneiért, hogy vérét ontotta, hogy szenvedett és meghalt a kereszten, és hogy feltámadt a sírból (lásd Lukács 24:36–39; T&Sz 19:16–19). A Szabadító azért volt képes véghezvinni az engesztelést, mert megőrizte magát bűntelennek, és hatalma volt a halál felett. Halandó édesanyjától örökölte azt a képességet, hogy meghaljon. Halhatatlan Atyjától örökölte azt a hatalmat, hogy újra fel tudja venni az életét.

A kegyelem révén, melyet a Szabadító engesztelő áldozata tett elérhetővé, minden ember feltámad és halhatatlanságot nyer. Jézus Krisztus engesztelése lehetővé teszi számunkra azt is, hogy örök életet kaphassunk (lásd Moróni 7:41). Ahhoz, hogy megkapjuk ezt az ajándékot, Jézus Krisztus evangéliuma szerint kell élnünk, vagyis hinnünk kell Őbenne, meg kell bánnunk a bűneinket, meg kell keresztelkednünk, be kell fogadnunk a Szentlélek ajándékát, és mindvégig hithűen ki kell tartanunk (lásd János 3:5).

Engesztelése részeként Jézus Krisztus nemcsak szenvedett a bűneinkért, hanem magára vette minden ember fájdalmát, betegségét és gyengeségét is (lásd Alma 7:11–13). Megérti a szenvedésünket, mert megtapasztalta. A kegyelme, vagyis a képessé tévő hatalma megerősít bennünket, hogy elbírjuk a terheinket, és elvégezzük azokat a feladatokat, amelyekre magunktól nem lennénk képesek (lásd Máté 11:28–30; Filippibeliek 4:13; Ether 12:27).

Kapcsolódó hivatkozások: János 3:5; Apostolok cselekedetei 3:19–21

A Jézus Krisztusba vetett hit

A hit olyan dolgokba vetett remény, „melyek nem láthatók, de igazak” (Alma 32:21; lásd még Ether 12:6). Istentől való ajándék ez.

Középpontjában Jézus Krisztusnak kell állnia ahhoz, hogy szabaduláshoz vezessen. A Jézus Krisztusba vetett hit azt jelenti, hogy teljesen Őrá hagyatkozunk, és bízunk végtelen engesztelésében, hatalmában és szeretetében. Az jelenti, hogy hiszünk a tanításaiban, és elhisszük, hogy noha mi nem minden dolgot értünk, Ő igen (lásd Példabeszédek 3:5–6; T&Sz 6:36).

A hit több a tétlen meggyőződésnél, és kifejeződik abban, ahogyan élünk (lásd Jakab 2:17–18). Hitünk növekedhet, ha imádkozunk, tanulmányozzuk a szentírásokat, és engedelmeskedünk Isten parancsolatainak.

Az utolsó napi szentek hisznek az Atyaistenben, a Szentlélekben, a papság hatalmában és a visszaállított evangélium egyéb fontos elveiben is. A hit segít, hogy lelki és fizikai gyógyulást nyerjünk, valamint erőt ad, hogy haladjunk tovább előre, szembenézzünk a nehézségeinkkel, és legyőzzük a kísértést (lásd 2 Nefi 31:19–20). Az Úr – a hitünk mértékében – hatalmas csodákat képes tenni az életünkben.

A Jézus Krisztusba vetett hit által az ember bűnbocsánatban részesülhet, végül pedig Isten jelenlétében élhet.

Kapcsolódó hivatkozás: Máté 11:28–30

Bűnbánat

A bűnbánat az elménkben és a szívünkben bekövetkező változást jelenti, amely által megújulnak az Istenről, a magunkról és a világról alkotott nézeteink. A bűnbánat részét képezi, hogy elfordulunk a bűntől, és Istenhez fordulunk megbocsátásért. A bűnbánatot az Isten iránti szeretet, valamint a parancsolatainak való engedelmesség iránti őszinte vágy motiválja.

Bűneink tisztátalanná tesznek bennünket, vagyis érdemtelenné arra, hogy visszatérjünk Mennyei Atyánk jelenlétébe, és ott éljünk. Jézus Krisztus engesztelése az egyetlen mód, melyet Mennyei Atyánk adott arra, hogy bűnbocsánatot nyerhessünk (lásd Ésaiás 1:18).

A bűnbánat része az is, hogy szomorúságot érzünk a bűn elkövetéséért; bevalljuk azt Mennyei Atyánknak és szükség szerint másoknak; elhagyjuk a bűnt; törekszünk rá, hogy amennyire csak lehet, helyrehozzuk mindazt a kárt, melyet a bűn okozott; és Isten parancsolatainak engedelmeskedve élünk (lásd T&Sz 58:42–43).

Kapcsolódó hivatkozások: Ésaiás 53:3–5; János 14:6; 2 Nefi 25:23, 26; T&Sz 18:10–11; T&Sz 19:23; T&Sz 76:40–41

4. Az adományozási korszakok, a hitehagyás és a visszaállítás

Adományozási korszak

Az adományozási korszak egy olyan időszak, amikor az Úr kinyilatkoztatja a tanait, szertartásait és papságát. Olyan időszak, mikor az Úrnak van legalább egy felhatalmazott szolgája a földön, aki viseli a szent papságot, és akinek isteni megbízása van arra, hogy átadja az evangéliumot és elvégezze annak szertartásait. Ma az utolsó adományozási korszakban élünk, vagyis az idők teljességének adományozási korszakában, amely az evangélium Joseph Smithnek történő kinyilatkoztatásával kezdődött.

Az előző adományozási korszakok Ádám, Énók, Noé, Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus nevéhez fűződnek. Voltak továbbá más adományozási korszakok is, többek között a nefiták és a járediták idejében. A szabadítás tervét és Jézus Krisztus evangéliumát minden egyes adományozási korszakban kinyilatkoztatták és tanították.

Hitehagyás

Amikor az emberek elfordulnak az evangélium tantételeitől és nem rendelkeznek papsági kulcsokkal, akkor a hitehagyás állapotában vannak.

A világtörténelem időszakaiban többször is előfordult már általános hitehagyás. Erre példaként szolgál a nagy hitehagyás, amely azután következett be, hogy a Szabadító megalapította az egyházát (lásd 2 Thessalonikabeliek 2:1–3). A Szabadító apostolainak halála után az evangélium tantételeit meghamisították, valamint felhatalmazás nélkül megváltoztatták az egyház szervezetét és a papsági szertartásokat. A széles körben elterjedt gonoszság miatt az Úr visszavonta a papság felhatalmazását és kulcsait a földről.

A nagy hitehagyás idején az emberek nem kaptak isteni útmutatást élő prófétáktól. Sokféle egyházat alapítottak, de azoknak nem volt felhatalmazásuk a Szentlélek ajándékának adományozására és más papsági szertartások elvégzésére. A szentírások egyes részei elvesztek vagy meghamisították őket, így az emberek többé nem rendelkeztek helyes ismeretekkel Istenről.

Ez a hitehagyás addig tartott, amíg Mennyei Atyánk és az Ő Szeretett Fia meg nem jelentek Joseph Smithnek, és meg nem kezdték az evangélium teljességének visszaállítását.

Visszaállítás

A visszaállítás azt jelenti, hogy Isten helyreállította az Ő evangéliumának igazságait és szertartásait a gyermekei között a földön (lásd Apostolok cselekedetei 3:19–21).

A visszaállítás előkészítésére az Úr nemes lelkű embereket támasztott az úgynevezett reformáció időszaka alatt. Ők megpróbálták abban a formában visszahozni a vallási tanokat, gyakorlatokat és szervezeteket, ahogyan azokat a Szabadító létrehozta. Nem rendelkeztek azonban sem a papsággal, sem pedig az evangélium teljességével.

A visszaállítás 1820-ban vette kezdetét, amikor Joseph Smith imájára válaszként megjelent neki az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus (lásd Joseph Smith története 1:15–20). A visszaállítás néhány kulcsfontosságú eseménye a Mormon könyve lefordítása, az ároni és a melkisédeki papság visszaállítása, valamint az egyház 1830. április 6-án történő megszervezése volt.

Az ároni papságot Keresztelő János állította vissza Joseph Smithen és Oliver Cowderyn keresztül 1829. május 15-én. A melkisédeki papság és a királyság kulcsai szintén 1829-ben lettek visszaállítva, amikor Péter, Jakab és János apostol Joseph Smithre és Oliver Cowderyre ruházta azokat.

Az evangélium teljessége visszaállíttatott, és Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza az „egyetlen igaz és élő egyház az egész föld színén” (lásd T&Sz 1:30). Az egyház végül az egész földet be fogja tölteni és örökké állni fog.

Kapcsolódó hivatkozások: Ésaiás 29:13–14; Ezékiel 37:15–17; Efézusbeliek 4:11–14; Jakab 1:5–6

5. A próféták és a kinyilatkoztatás

A próféta olyan valaki, akit Isten hívott el, hogy a nevében szóljon (lásd Ámós 3:7). A próféták bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, és az Ő evangéliumát tanítják. Tudatják Isten akaratát és valódi természetét. A bűn ellen szólnak, és figyelmeztetnek annak következményeire. Időnként jövőbeli eseményekről is prófétálnak (lásd T&Sz 1:37–38). A szentírásokban sok prófétai tanítás található. A próféták szavait tanulmányozva megismerhetjük az igazságot és útmutatást kaphatunk (lásd 2 Nefi 32:3).

Az egyház elnökét prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként, valamint az egyetlen olyan személyként támogatjuk a földön, aki kinyilatkoztatást kap az egyház egészének irányítására vonatkozóan. Az Első Elnökség tanácsosait és a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjait szintén prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatjuk.

A kinyilatkoztatás Istentől érkező közlés az Ő gyermekeinek. Amikor az Úr kinyilatkoztatja akaratát az egyháznak, a prófétáján keresztül szól. A szentírások – a Biblia, a Mormon könyve, a Tan és szövetségek és a Nagy értékű gyöngy – ősi és utolsó napi prófétákon keresztül adatott kinyilatkoztatásokat tartalmaznak. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöke Isten prófétája ma a földön.

Egyének is kaphatnak kinyilatkoztatásokat, amelyek segíthetnek nekik a konkrét szükségleteik, feladataik és kérdéseik kapcsán, valamint segíthetnek megerősíteni a bizonyságukat. A vezetők és az egyház tagjai által kapott legtöbb kinyilatkoztatás a Szentlélektől kapott benyomások és gondolatok formájában érkezik. A Szentlélek halk, szelíd hangon szól az elménkhez és a szívünkhöz (lásd T&Sz 8:2–3), ám látomásokon, álmokon és angyali látogatásokon keresztül is érkezhet kinyilatkoztatás.

Kapcsolódó hivatkozások: Zsoltárok 119:105; Efézusbeliek 4:11–14; 2 Timótheus 3:15–17; Jakab 1:5–6; Moróni 10:4–5

6. A papság és a papsági kulcsok

A papság Isten örökkévaló hatalma és felhatalmazása. Isten a papság által teremtette és kormányozza a mennyeket és a földet. E hatalom által váltja meg és magasztalja fel gyermekeit, és viszi véghez „az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39).

Isten papsági felhatalmazást ad az arra érdemes férfi egyháztagoknak, hogy az Ő nevében cselekedhessenek, az Ő gyermekei szabadítása érdekében. A papság kulcsai az elnöklés joga, vagyis az a hatalom, melyet Isten adott az embernek, hogy Isten királyságát kormányozza és irányítsa a földön (lásd Máté 16:15–19). A papságviselők eme kulcsokon keresztül kaphatnak felhatalmazást az evangélium prédikálására és a szabadítás szertartásainak végzésére. Mindenkit, aki az egyházban szolgál, egy papsági kulcsokat viselő személy irányítása alatt hívnak el a szolgálatra. Így jogosultak arra a hatalomra, melyre szükségük van az elhívásaikhoz tartozó feladatok teljesítéséhez.

Kapcsolódó hivatkozás: T&Sz 121:36, 41–42

Ároni papság

Az ároni papságot gyakran előkészítő papságnak nevezik. Az ároni papság hivatalai: diakónus, tanító, pap és püspök. Ma az egyházban a 12. életévüket betöltött érdemes férfi egyháztagok megkaphatják az ároni papságot.

Az ároni papság „rendelkezik az angyalok szolgálattételének, és a bűnbánat evangéliumának, és a… keresztelésnek a kulcsaival” (T&Sz 13:1).

Melkisédeki papság

A melkisédeki papság a magasabb, vagyis nagyobb papság, mely a lelki dolgokban végez szolgálatot (lásd T&Sz 107:8). Ez a nagyobb papság Ádámnak adatott, és mindig a földön volt, amikor az Úr kinyilatkoztatta evangéliumát.

Először „Isten Fiának rendje szerinti szent papságnak” nevezték (T&Sz 107:3). Később az Ábrahám próféta korában élt kiváló főpap után a melkisédeki papság elnevezést kapta.

A melkisédeki papságon belüli hivatalok a következők: elder, főpap, pátriárka, hetvenes és apostol. A melkisédeki papság elnöke az egyház elnöke.

Kapcsolódó hivatkozás: Efézusbeliek 4:11–14

7. A szertartások és a szövetségek

Szertartások

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában a szertartás egy szent, hivatalos cselekedet lelki jelentéssel. Isten minden szertartást azzal a szándékkal tervezett, hogy lelki igazságokat tanítson. A szabadítás szertartásait a papság hatalma által és azok irányítása alatt végzik, akik rendelkeznek a papság kulcsaival. Néhány szertartás elengedhetetlen a felmagasztosuláshoz. Ezeket szabadító szertartásoknak hívjuk.

Az evangélium első szabadító szertartása a keresztelés, mely a vízben való alámerítéssel történik egy arra felhatalmazott személy által. A keresztelkedés szükséges ahhoz, hogy valaki az egyház tagjává váljon, és beléphessen a celesztiális királyságba (lásd János 3:5).

Az angol baptism (keresztelkedés) szó a görög „megmártózni” vagy „alámerülni” szóból származik. Az alámerítés az ember bűnös élete elmúlásának és a lelki életre való újjászületésének szimbóluma, melyet Isten és az Ő gyermekei szolgálatának szentel. Emellett a halál és a feltámadás jelképe is.

Miután valaki megkeresztelkedik, egy vagy több melkisédekipapság-viselő a fejére helyezi a kezeit, és az egyház tagjává konfirmálja. E konfirmációnak nevezett szertartás részeként megadják neki a Szentlélek ajándékát.

A Szentlélek ajándéka más, mint a Szentlélek hatása. Keresztelője előtt időről időre érezheti valaki a Szentlélek hatását, és e hatás által bizonyságot kaphat az igazságról (lásd Moróni 10:4–5). A Szentlélek ajándékának elnyerése után azonban, ha betartja a parancsolatokat, akkor jogosult a Szentlélek állandó társaságára.

A szabadító szertartások közé tartozik még a melkisédeki papságba való elrendelés (férfiak számára), a templomi felruházás és a házassági pecsételés (lásd T&Sz 131:1–4). A papság minden szabadító szertartását szövetségek kísérik. A templomban ezek a szabadító szertartások a halottakért is elvégezhetők, helyettes által. A helyettesítő szertartások csak akkor lépnek érvénybe, ha az elhunyt személy elfogadja azokat a lélekvilágban, és betartja a hozzájuk tartozó szövetségeket.

A többi szertartás – például a betegeknek való szolgálat, valamint a gyermekek névadása és megáldása – szintén fontos a lelki fejlődésünk szempontjából.

Kapcsolódó hivatkozás: Apostolok cselekedetei 2:36–38

Szövetségek

A szövetség az Isten és ember közötti szent megegyezés. Isten szabja meg a szövetség feltételeit, mi pedig beleegyezünk, hogy megtesszük, amire Ő kér minket. Ezt követően Isten bizonyos áldásokat ígér nekünk az engedelmességünkért (lásd T&Sz 82:10).

A papság minden szabadító szertartását szövetségek kísérik. Keresztelkedéskor szövetségeket kötünk az Úrral, az úrvacsoravétel által pedig megújítjuk ezeket a szövetségeket. Azok a férfiak, akik elnyerik a melkisédeki papságot, belépnek a papság esküjébe és szövetségébe. A templomban további szövetségeket kötünk.

Kapcsolódó hivatkozások: 2 Mózes 19:5–6; Zsoltárok 24:3–4; 2 Nefi 31:19–20; T&Sz 25:13

8. A házasság és a család

A férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a szabadítás tervében, valamint a boldogságunkban. Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül.

A szent nemzőerőt csak az a férfi és nő használhatja, akik férjként és feleségként törvényes házasságot kötöttek. A szülők sokasodjanak és töltsék be a földet; neveljék gyermekeiket szeretetben és igazlelkűségben, és gondoskodjanak gyermekeik fizikai és lelki szükségleteikről.

Mind a férjnek, mind a feleségnek komoly kötelessége, hogy szeressék egymást és törődjenek egymással. Az apák elnököljenek családjuk felett szeretetben és igazlelkűségben, és gondoskodjanak annak szükségleteiről. Az anyák elsősorban gyermekeik gondozásáért felelősek. Az anyáknak és az apáknak egyaránt kötelességük, hogy egyenlő partnerekként segítsék egymást e szent feladatok ellátásában.

A boldogság isteni terve lehetővé teszi, hogy a családi kötelékek a síron túl is folytatódjanak. A föld azért teremtetett meg, és az evangélium azért került kinyilatkoztatásra, hogy családok jöhessenek létre, hogy egymáshoz pecsételhessék őket, és az örökkévalóságban felmagasztosulhassanak. (Átvéve innen: A család: Kiáltvány a világhoz. Liahóna, 2010. nov. 129.; lásd még LDS.org/topics/family-proclamation.)

Kapcsolódó hivatkozások: 1 Mózes 2:24; Zsoltárok 127:3; Malakiás 4:5–6; T&Sz 131:1–4

9. A parancsolatok

A parancsolatok olyan törvények és követelmények, melyeket Isten ad az embereknek, mi pedig parancsolatainak betartása által mutatjuk ki az Őiránta érzett szeretetünket (lásd János 14:15). A parancsolatok betartása áldásokat eredményez az Úrtól (lásd T&Sz 82:10).

A két legalapvetőbb parancsolat úgy szól, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, és „szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:36–39).

A tízparancsolat az evangélium szerves részét képezi; olyan örökkévaló tantételek ezek, melyekre szükségünk van a felmagasztosulásunkhoz (lásd 2 Mózes 20:3–17). Az Úr az ősi időkben nyilatkoztatta ki ezeket Mózesnek, majd az utolsó napi kinyilatkoztatásokban újra kijelentette őket.

További parancsolatok: Imádkozzunk naponta (lásd 2 Nefi 32:8–9), tanítsuk másoknak az evangéliumot (lásd Máté 28:19–20), tartsuk be a nemi erkölcsösség törvényét (lásd T&Sz 46:33), fizessünk teljes tizedet (lásd Malakiás 3:8–10), böjtöljünk (lásd Ésaiás 58:6–7), bocsássunk meg másoknak (lásd T&Sz 64:9–11), éljünk a hála lelkületében (lásd T&Sz 78:19) és tartsuk be a Bölcsesség szavát (lásd T&Sz 89:18–21).

Kapcsolódó hivatkozások: 1 Mózes 39:9; Ésaiás 58:13–14; 1 Nefi 3:7; Móziás 4:30; Alma 37:35; Alma 39:9; T&Sz 18:15–16; T&Sz 88:124

E témakörökkel kapcsolatban további információkat találsz az LDS.org honlapon a Teachings, Gospel Topics [tanítások, evangéliumi témák] címszó alatt, vagy lásd a Hűek a hithez: Evangéliumi értelmező szótár (2007) című kiadványt.