30. rész: 4. nap

Kézikocsis pionírok, 1856–1860

Bevezetés

A szentek, akik 1847-ben érkeztek meg a Sóstó-völgybe, munkához láttak: gazdálkodni kezdtek és készleteket gyűjtöttek, hogy fogadni tudják majd a későbbi bevándorlókat. 1851 szeptemberében Brigham Young elnök és tanácsosai az Első Elnökségben ismét felhívást intéztek az Iowa területén és a világ más részein élő szentekhez, hogy gyülekezzenek a Sóstó-völgyben. A szentek közül sokan nagy áldozatok árán válaszoltak Young elnök hívására. A Tizenkét Apostol Kvórumának tagjai szét lettek küldve, hogy felügyeljék a bevándorlást, és 1852-ben a szentek közül többen tették meg az utat a Sóstó-völgybe, mint bármely másik évben. 1856 és 1860 között a szentek közül sokan kézikocsis társaságokba csoportosulva jöttek a Sóstó-völgybe.

A szentek megfogadják a tanácsot, hogy gyűljenek a Sóstó-völgybe

Képzeld el, hogy a következőkre kérnek meg: tegyél meg gyalog bő kétezer kilométert úgy, hogy kézikocsit húzol, és alig nyolc kilónyi személyes holmit hozhatsz magaddal. Jelentkeznél erre az útra?

1856 és 1860 között közel háromezer szent döntött úgy, hogy holmiját kézikocsiban maga mögött húzva szeli át nyugati irányban az Egyesült Államok fennsíkját Utah-ba. A legtöbb kézikocsis társaság az Iowa állambeli Iowa Cityben pakolta meg a kézikocsikat készletekkel, személyes holmival és étellel, és onnan gyalogoltak el Utah területére, Salt Lake Citybe. Az utolsó három társaság Nebraska területéről, Florence-ből indult útnak.

Ha tudsz, szedj össze otthon néhány olyan dolgot, amelyről úgy gondolod, hogy magaddal vinnéd, ha a kézikocsis pionírok között lennél. Mérd le ezeket egy mérlegen, hogy fogalmat alkoss arról, vajon mennyi férne bele az alig nyolc kilónyi keretbe.

E lecke tanulmányozása során gondold át a következő kérdést: Szerinted miért voltak hajlandók a szentek oly sok mindent feláldozni azért, hogy eljussanak Utah-ba?

A legtöbb egyháztag – azok is, akik az Egyesült Államokon kívül éltek – csatlakozni szeretett volna a utah-i szentekhez, sokuknak azonban nem volt elég pénze vagy ellátmánya az odajutáshoz. Ezért hozta létre Brigham Young elnök 1849-ben az Állandó Kivándorlási Alapot, mely pénzt kölcsönzött a bevándorlóknak, hogy segítsen nekik fedezni az utazási költséget és a készletek árát. Különböző pénzügyi gondok miatt az alap 1855-ben nagyon megfogyatkozott, és Young elnök aggódott, hogy nem lesz elegendő azon szentek megsegítésére, akik 1856-ban akartak bevándorolni. Azt javasolta, hogy azok a bevándorlók, akiknek az alap segítségére volt szükségük, inkább kézikocsikkal jöjjenek, ne szekerekkel. A kézikocsik sokkal olcsóbbak voltak, és több szent előtt nyitották meg a bevándorlás lehetőségét.

Bár az út nehéz volt, az 1856 és 1860 között útra kelt tíz kézikocsis társaságból nyolc sikeresen megérkezett úgy, hogy az elhalálozási arány 3 százalék körül volt, ami nagyjából megfelel a szekerekkel utazóknál megszokottnak. 1856-ban azonban a negyedik és az ötödik kézikocsis társaság későn indult útnak, és nagyon kemény próbatételekkel kerültek szembe. Ez a kettő a Willie kézikocsis társaság, melyet James G. Willie vezetett, valamint a Martin kézikocsis társaság volt, Edward Martin vezetésével. Miután már majdnem 1600 kilométert megtettek Iowából nyugat felé, a társaságoknak vészesen megcsappant az élelmiszer- és egyéb készlete. Ezen felül mindkét társaság kemény téli viharokban rekedt, ami nagyban hátráltatta a haladásukat. A rendkívüli hideg és a hó rettenetes szenvedést okozott ezeknek a szenteknek.

1856. október 19-én a Martin kézikocsis társaság tagjainak téli viharban kellett átkelniük egy széles folyón. A társaság számos tagja, köztük Aaron Jackson is, gyenge volt és beteg, és a folyón való átkelés rettenetesen megviselte őket. Elizabeth Jackson beszámolt róla, mi történt pár nappal később a férjével:

„Kilenc óra tájt tértem nyugovóra. …nekem úgy tűnt, körülbelül éjfélig aludtam. Nagyon fáztam; az időjárás zord volt. Figyeltem, hogy lélegzik-e a férjem – annyira csendben feküdt. Nem hallottam. Megijedtem. A testére tettem a kezem, és ekkor rémületemre felfedeztem, hogy legszörnyűbb félelmeim beigazolódtak: a férjem halott volt. […] Segítséget kértem a sátorban lévő társaimtól, ám ők sem tehettek semmit. […] Amikor megvirradt, a társaság néhány férfitagja előkészítette a holttestet a temetésre. […] Pokrócba csavarták, és egy kupacba rakták tizenhárom másikkal együtt, akik szintén meghaltak, majd betemették őket a hóban. Olyan fagyos volt a föld, hogy nem tudtak sírt ásni” (Leaves from the Life of Elizabeth Horrocks Jackson Kingsford [1908], 6–7; lásd még history.lds.org).

1. Ha levelet írhattál volna Elizabeth Jacksonnak, melyet ebben a nehéz időszakban elolvashatott volna, akkor mit mondtál volna, amivel biztatod, hogy ne adja fel? A szentírás-tanulmányozási naplódban írj egy rövid levelet Elizabethnek.

Beszámolója hátralevő részében keress bizonyítékokat Elizabeth hitére:

„Férjem ott maradt hát, hogy békében nyugodjon, mígnem megszólal az Úr harsonája, és az első feltámadás hajnalán felébrednek és előjönnek azok, akik Krisztusban haltak meg. Akkor majd újra eggyé válik a szívünk és az életünk, és az örökkévalóság gondoskodik számunkra az örök életről.

Meg sem próbálom leírni, milyen érzés volt három gyermekkel hirtelen megözvegyülni, ilyen gyötrelmes körülmények között. Nem is tudnám. De hitem szerint a feljegyzéseket vezető angyal felírta az égi archívumba, és az evangéliumért megélt szenvedéseim a javamra szenteltetnek majd” (Leaves, 7; lásd még history.lds.org).

2. Válaszolj a következő kérdésekre a szentírás-tanulmányozási naplódban:

   1. Elizabeth beszámolója alapján mit mondanál, mi lehet az egyik célja az evangéliumért hozott szenvedésünknek és áldozatainknak?

   2. A „javamra szenteltetnek majd” kifejezés azt jelenti, hogy Elizabeth szenvedései szentté tétetnek és a javára fognak válni. Bár te valószínűleg nem szenveded majd el azokat a dolgokat, melyeket ő, de mit kell esetleg mégis elszenvedned az evangéliumért? Milyen áldásokban részesíthetnek téged ezek a tapasztalatok?

Az Aaron Jackson halála utáni napokban a Martin társaság körülbelül 16 kilométert haladt előre. Ebben az időszakban sokan meghaltak. Az útnak ezen a szakaszán volt egy olyan éjszaka, amikor senkinek nem volt elég ereje ahhoz, hogy sátrat állítson. Elizabeth Jackson egy kőre ült, egyik gyermekét az ölébe vette, a másik kettőt pedig a két oldalán szorította magához. Reggelig így ült, mozdulatlanul. Nagyon elcsüggedt. Aztán október 27-ének éjszakáján olyan élményben volt része, mely a megmenekülés reményével töltötte el:

„Nem nehéz elképzelni, mennyire elcsüggedtem e mostoha körülmények miatt. Vad, sziklás hegyvidéken voltam, tízezer kilométerre a szülőföldemtől, nyomorúságos állapotban. A földet hó fedte, a vizeket jég, én pedig ott voltam három apátlanul maradt gyermekemmel, akiket szinte semmivel sem tudtam megvédeni a kegyetlen viharoktól. Amikor ezen az éjszakán, október 27-én nyugovóra tértem, döbbenetes kinyilatkoztatásban volt részem. Álmomban ott állt mellettem a férjem és azt mondta: »Fel a fejjel, Elizabeth, közel a segítség!«” (Leaves, 8; lásd még history.lds.org).

Elizabeth álma beteljesült, amikor másnap elérte a Martin kézikocsis társaságot a Salt Lake Cityből érkező mentősereg.

1856. október 4-én, hetekkel azelőtt, hogy a téli viharok lesújtottak volna a kézikocsis társaságokra, arról jövők jelentették Brigham Young elnöknek, hogy több száz kilométerre kint még mindig vannak pionír társaságok a fennsíkon. Másnap, a vasárnapi istentiszteleten Brigham Young beszélt e kézikocsis pionírok megmentéséről:

„A testvéreink közül sokan kint vannak a fennsíkon, kézikocsikkal, valószínűleg jó néhányan még úgy 700 mérföldre [körülbelül 1100 kilométerre] innen, és ide kell hozni őket, segítséget kell küldenünk nekik.

Ez az én vallásom; ezt diktálja a bennem lévő Szentlélek – az emberek megmentését. […] Én most erre a szabadításra törekszem, meg akarom menteni a testvéreimet, akik egyébként elvesznek, vagy rendkívül szenvedni fognak, ha nem küldünk nekik segítséget.

A mai napon felszólítom a püspököket – nem várok holnapig, sem a következő napig –, hogy hozzanak 60 jó öszvérfogatot, és 12–15 szekeret… [valamint] 12 tonna lisztet és 40 jó kocsist, még azok mellett, akik a fogatokat hajtják.

Megmondom nektek, mindannyiótoknak, hogy a hitetek, a vallásotok és hitetek megvallása soha nem fog egy lelket sem megszabadítani közületek Istenünk celesztiális királyságában, hacsak nem tesztek eleget olyan igaz tantételeknek, amilyeneket most tanítok nektek. Menjetek hát, és hozzátok be azokat, akik kint vannak a fennsíkon!” (“Remarks,” Deseret News, Oct. 15, 1856, 252).

Milyen tantételt tanított Brigham Young elnök a szenteknek?

Sok férfi és nő reagált a próféta felhívására, hogy segítsenek a szenvedő szenteknek. Két napon belül a férfiak útnak is indultak a készletekkel megrakott szekerekkel a bevándorlók felkutatására.

3. Válaszolj a következő kérdésekre a szentírás-tanulmányozási naplódban:

   1. Milyen tekintetben jelenthetett áldozathozatalt a Sóstó-völgyben lakó szentek számára ez a mentőakció?

   2. Mi milyen áldozatokat hozhatunk azért, hogy segítsünk azoknak, akiknek fizikai szükségleteik vannak?

   3. Milyen áldozatokat hozhatunk azért, hogy segítsünk azoknak, akiknek lelki szükségleteik vannak?

1856. október 21-én a mentőcsapatok első szekerei elérték a Willie kézikocsis társaságot. A szekerek egy része ott maradt náluk, de legtöbbjük továbbhaladt, hogy segítsen a Martin kézikocsis társaságnak. Október 23-án a Willie társaság körülbelül 24 kilométert ment a hóviharban. Az első 5 kilométeren volt egy 180 méteres emelkedő, melynek a sziklás hegygerinc nevet adták.

James E. Faust elnök az Első Elnökségből beszélt róla, milyen hősiesek voltak a Willie társaságban a fiatal pionír gyermekek:

„A Willie társaság tizenhárom olyan tagja lett eltemetve közös sírban a sziklás hegygerinc teknőjében, akik a hideg, a kimerültség és az éhezés következtében haltak meg. […] A sziklás hegygerinc teknőjében eltemetettek közül ketten zsenge korú hősies gyermekek voltak: Bodil [Mortensen, tizenegy éves] kislány, Dániából, és James Kirkwood, tizenegy éves kisfiú, Skóciából.

Bodil, úgy tűnik, azt a feladatot kapta, hogy gondoskodjon néhány kisgyermekről, miközben átkelnek a sziklás hegygerincen. A táborba beérve bizonyára elküldték, hogy gyűjtsön tűzifát. Halálra fagyva találtak rá, kézikocsija kerekének dőlve, zsályát szorongatva.

Hadd meséljek nektek James Kirkwoodról. James a skóciai Glasgow-ból származott. A nyugat felé tartó útra James özvegy édesanyja, valamint három fiútestvére társaságában jött, akik közül az egyik, a tizenkilenc éves Thomas nyomorék volt, ezért a kézikocsiban kellett utaznia. James legfontosabb feladata az utazás során az volt, hogy gondoskodjon négyéves öccséről, Josephről, miközben legidősebb bátyja, Robert, valamint édesanyja a kézikocsit húzták. A sziklás hegygerinc megmászása közben esett a hó, és jeges szél fújt. A társaság csak [húsz] óra alatt tudta megtenni a 24 kilométeres utat. Amikor a kis Joseph már túlságosan fáradt volt a gyalogláshoz, bátyjának, Jamesnek nem volt más választása, vinnie kellett. A csoport nagy részétől elszakadva James Josephfel lassan vánszorgott a tábor felé. Amikor végre odaértek a tábortűzhöz, James, »miután hűen teljesítette a feladatát, összeroskadt a kimerültségtől és meghalt«” (“A Priceless Heritage,” Ensign, Nov. 1992, 84–85).

Thomas S. Monson elnök kifejtette, mi hogyan élhetünk ma a szükséget látók megsegítésének tantétele szerint. Az általa tanítottakat olvasva figyeld meg, még mit tehetünk ma mások megsegítéséért.

„Általános felhatalmazottként az évek során mindig is hangsúlyoztam annak szükségességét, hogy fivéreinket és nővéreinket »mentsük ki« mindazon helyzetekből, amelyek megfosztják őket az evangélium által elnyerhető áldások teljességétől. Mióta az egyház elnöke lettem, egyre sürgetőbbnek érzem azt, hogy részt vegyünk ebben a mentőakcióban. Sokan tértek már vissza a teljes tevékenységhez és élveznek életükben további áldásokat azért, mert az egyház hithű tagjai szeretettel és megértéssel nyújtottak feléjük segítő kezet. Azonban még sok tennivalónk van ezen a téren, és én mindannyiótokat arra buzdítalak, hogy folytassátok a mentési erőfeszítéseiteket. Az Úr azt mondta: »megtérvén, a te atyádfiait erősítsed« (Lukács 22:32)” (“Reach Out to Rescue”; LDS.org).

4. Írj a szentírás-tanulmányozási naplódban egy olyan alkalomról, amikor láttad, amint valaki segít a lelki vagy fizikai szükséget látóknak. Hogyan segített az illető? Milyen tekintetben áldotta meg a szolgálat őt is és azokat is, akiket szolgált?

Szánj egy percet annak átgondolására, hogy vajon kiknek lehet szükségük körülötted lelki vagy fizikai segítségre. Te hogyan segíthetsz nekik?

A következő beszámoló segíthet neked felismerni, milyen áldásokat kaptak ezek a szentek azért, mert hithűen kitartottak a szenvedések közepette:

1856-ban Francis és Betsy Webster elég pénzzel rendelkezett ahhoz, hogy szekérrel menjenek Utah-ba, azonban a pénzüket felajánlották az Állandó Kivándorlási Alapnak. Hozzájárulásuk lehetővé tette, hogy még kilencen el tudjanak menni kézikocsival. Webster testvér és felesége, aki várandós volt, a Martin kézikocsis társasággal mentek Salt Lake Citybe, és a társaság többi tagjával együtt sokat szenvedtek.

Évekkel később Webster testvér egy vasárnapi iskolai órán hallotta, amint néhány egyháztag az egyház vezetőit kritizálja a kézikocsis szerencsétlenség miatt. Nem tudta visszafogni magát – felállt, és bizonyságot tett arról, milyen áldás volt része lenni a Martin kézikocsis társaságnak:

„Azonnal hagyják abba ezt a kritizálást, mert olyasvalamiről beszélnek, amiről mit sem tudnak! A rideg történelmi tények semmit nem jelentenek, mert nem adják hűen vissza, miről is volt itt szó. Hiba volt ily későn útnak indítani a kézikocsis társaságot? Igen. De én ott voltam ebben a társaságban, és a feleségem is. […] Többet szenvedtünk annál, amit valaha is el tudnak képzelni, és sokan belehaltak a viszontagságokba és az éhezésbe, de hallották-e valaha is, hogy e csoport bármely túlélője kiejtett volna akár csak egyetlen kritizáló szót is? […] Mindannyian azzal a biztos tudással kerültünk ki ebből, hogy Isten él, mert megismertük Őt a nyomorúságok közepette.

Húztam a kézikocsim, amikor olyan gyenge és fáradt voltam a betegségtől és az éhezéstől, hogy alig tudtam egyik lábam a másik elé helyezni. Előrenéztem, és meglátva egy homokfoltot vagy domboldalt azt mondtam: addig tudok csak elmenni, és ott fel kell adnom, mert nem tudom áthúzni rajta a terhemet. Továbbmentem, a homokig, és amikor odaértem, a kocsi kezdett el tolni engem. Sokszor visszanéztem, hogy lássam, ki tolja a kocsimat, de senkit nem láttak szemeim. Akkor tudtam, hogy Isten angyalai vannak ott.

Sajnáltam-e, hogy úgy döntöttem: kézikocsival jövök? Nem. Nem. Akkor sem, és azóta, életem egyetlen percében sem. Az árat, amit azért fizettünk, hogy Istent megismerhessük, kiváltság volt megfizetni, és én hálás vagyok, hogy részem volt abban a kiváltságban, hogy a Martin kézikocsis társasággal jöhettem Sionba” (in William R. Palmer, “Pioneers of Southern Utah,” The Instructor, May 1944, 217–18); lásd még Örökségünk [1996]. 78–80.).

Francis Webster bizonyságából megtanulhatjuk azt a tantételt, hogy ha hűen kitartunk a szenvedésben, akkor megismerhetjük Istent.

5. Válaszolj a következő kérdésekre a szentírás-tanulmányozási naplódban:

   1. Milyen hozzáállást és viselkedést láttál azoknál, akik hűen kitartottak, kitartanak a szenvedésben?

   2. Te hogyan ismerted meg Istent azon próbatételeken keresztül, melyekkel eddig szembenéztél?

6. Írd le a következőket a mai feladatok alá a szentírás-tanulmányozási naplódban:

   Tanulmányoztam és a mai napon elvégeztem a „Kézikocsis pionírok 1856–1860” című leckét (dátum).

   További kérdések, gondolatok és meglátások, amelyeket szeretnék megosztani az oktatómmal: