Alapvető tanok

Az Alapvető tanokat ki kell emelni az ifjúsági és a felsőfokú hitoktatás óráin egyaránt. A hitoktatók segítsenek a tanulóknak felismerni, megérteni, elhinni, elmagyarázni és alkalmazni ezeket az evangéliumi tanokat. Ezáltal a tanulók meg fogják erősíteni bizonyságukat, és elmélyítik a Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma iránti nagyrabecsülésüket. E tanok tanulmányozása abban is segít a tanulóknak, hogy felkészültebben tudják tanítani másoknak ezeket a fontos igazságokat.

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás úgy válogatta össze a 100 szentírás-memoritert, hogy azok segítsenek a tanulóknak megérteni az Alapvető tanokat. Az alább felsorolt szentírás-utalások zöme szentírás-memoriterekre hivatkozik. Azért lettek felsorolva, hogy megmutassuk, hogyan vonatkoznak az Alapvető tanokra.

1. Az Istenség

Az Istenséget három különálló személy alkotja: Isten, az Örökkévaló Atya; Fia, Jézus Krisztus; valamint a Szentlélek (lásd Joseph Smith története 1:15–20). Az Atyának és a Fiúnak húsból és csontból való teste van, a Szentlélek pedig lélekszemély (lásd T&Sz 130:22–23). Céljaikat és a tant tekintve egyek. Tökéletesen egyesülnek Mennyei Atyánk szabadítást hozó isteni tervének megvalósításában.

Isten, az Atya

Isten, az Atya a világegyetem Legfőbb Uralkodója. Ő a lelkünk Atyja (lásd Zsidók 12:9). Ő tökéletes, teljes hatalommal bír, és mindent tud. Ő a tökéletes irgalom, kedvesség és jószívűség Istene is.

Jézus Krisztus

Jézus Krisztus lelkileg az Atya Elsőszülöttje, testileg pedig Ő az Atya Egyszülöttje. Ő az Ószövetség Jehovája és az Újszövetség Messiása.

Jézus Krisztus bűntelen életet élt, és tökéletes engesztelést hozott az emberiség bűneiért (lásd Alma 7:11–13). Élete tökéletes példát mutat arra, hogy miképpen kellene az emberiségnek élnie (lásd János 14:6; 3 Nefi 12:48) Ő volt ezen a földön az első ember, aki feltámadt (lásd 1 Korinthusbeliek 15:20–22). Jézus Krisztus újra el fog jönni hatalommal és dicsőséggel, és a millennium alatt a földön fog uralkodni.

Minden imát, áldást és papsági szertartást Jézus Krisztus nevében kell mondani, illetve elvégezni (lásd 3 Nefi 18:15, 20–21).

Kapcsolódó hivatkozások: Hélamán 5:12; T&Sz 19:23; T&Sz 76:22–24

A Szentlélek

A Szentlélek az Istenség harmadik tagja. Ő egy lélekszemély, húsból és csontból való test nélkül. Gyakran utalnak rá Lélekként, Szent Lélekként, Isten Lelkeként, az Úr Lelkeként és a Vigasztalóként.

A Szentlélek bizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról, mindenről kinyilatkoztatja az igazságot és megszenteli azokat, akik bűnbánatot tartanak és megkeresztelkednek (lásd Moróni 10:4–5).

Kapcsolódó hivatkozások: Galátziabeliek 5:22–23; T&Sz 8:2–3

2. A szabadítás terve

A halandóság előtti létben Mennyei Atyánk megismertetett velünk egy tervet, amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyanná váljunk, mint Ő, valamint hogy halhatatlanságot és örök életet nyerjünk (lásd Mózes 1:39). A szentírások úgy utalnak erre a tervre, mint a szabadítás terve, a boldogság nagyszerű terve, a megváltás terve és az irgalom terve.

A szabadítás tervének része a teremtés, a bukás, Jézus Krisztus engesztelése, valamint az evangélium összes törvénye, szertartása és tana. Az erkölcsi önrendelkezés – a képesség, hogy saját magunk választhatunk és cselekedhetünk – szintén nélkülözhetetlen része Mennyei Atyánk tervének (lásd 2 Nefi 2:27). E tervnek köszönhetően tökéletessé válhatunk az engesztelés által, részesülhetünk az öröm teljességében, és örökre Isten jelenlétében élhetünk (lásd 3 Nefi 12:48). Családi kapcsolataink az egész örökkévalóságon át tarthatnak.

Kapcsolódó hivatkozások: János 17:3; T&Sz 58:27

A halandóság előtti élet

Mielőtt a földre születtünk, Mennyei Atyánk jelenlétében éltünk az Ő lélekgyermekeiként (lásd Ábrahám 3:22–23). E halandóság előtti létben Mennyei Atyánk többi gyermekével együtt részt vettünk egy tanácskozáson. A tanácskozás alatt Mennyei Atyánk bemutatta a tervét, és a halandóság előtti Jézus Krisztus szövetségben vállalta, hogy Ő lesz a Szabadító.

Az önrendelkezésünket használva követtük Mennyei Atyánk tervét. Felkészültünk, hogy a földre jöjjünk, ahol tovább fejlődhetünk.

Akik Mennyei Atyát és Jézus Krisztust követték, lejöhettek a földre, hogy megtapasztalják a halandóságot, és az örök élet felé haladjanak. Lucifer, Isten egy másik lélekfia, fellázadt a terv ellen. Ő lett Sátán, aki követőivel együtt kiűzetett a mennyből, és ezáltal megtagadták tőlük azt a kiváltságot, hogy fizikai testet kapjanak, és megízleljék a halandóságot.

Kapcsolódó hivatkozás: Jeremiás 1:4–5

A teremtés

Jézus Krisztus az Atya irányítása alatt teremtette a mennyeket és a földet. A világ nem a semmiből teremtetett, hanem létező anyagokból lett összerendezve. Jézus Krisztus számtalan világot teremtett (lásd T&Sz 76:22–24).

A föld teremtése nélkülözhetetlen volt Isten tervéhez. Ez biztosított számunkra olyan helyet, ahol fizikai testet kaphatunk, próbára tehetnek bennünket, és isteni tulajdonságokat fejleszthetünk ki.

Bölcsen, józan ítélőképességgel és hálaadással kell használnunk a föld forrásait (lásd T&Sz 78:19).

Ádám volt az első teremtett ember a földön. Isten a saját képmására teremtette Ádámot és Évát. Minden emberi lény – férfi és nő – Isten képmására teremtetett (lásd 1 Mózes 1:26–27).

A bukás

Az Éden kertjében Isten megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy ne vegyenek a jó és a gonosz tudása fájának gyümölcséből, mert a következménye lelki és fizikai halál lesz. A lelki halál az Istentől való elválást jelenti. A fizikai halál a lélek és a halandó test különválása. Mivel Ádám és Éva megszegték Isten parancsolatát, kivetették őket Isten színe elől, és halandóvá váltak. Ádám és Éva vétkét, valamint a változásokat – többek között a lelki és a fizikai halált –, melyeket ennek köszönhetően kellett megtapasztalniuk, bukásnak nevezzük.

A bukás következtében Ádám és Éva, valamint utódaik, megtapasztalhatták az örömet és a bánatot, megismerhették a jót és a rosszat, továbbá gyermekeik születhettek (lásd 2 Nefi 2:25). Ádám és Éva utódaiként bukott állapotot örököltünk a halandóság ideje alatt. El lettünk választva az Úr színe elől, és ki vagyunk téve a fizikai halálnak. Próbára tesznek továbbá az élet nehézségei és az ellenség kísértései. (Lásd Móziás 3:19.)

A bukás szerves része Mennyei Atyánk szabadítás tervének. A bukásnak kettős iránya van: lefelé, ugyanakkor előre is mutat. Amellett, hogy elhozta a fizikai és lelki halált, lehetőséget adott nekünk, hogy a földre szülessünk, tanuljunk és fejlődjünk.

A halandó élet

A halandó élet a tanulás időszaka, amikor felkészülhetünk az örök életre, továbbá a bizonyítás időszaka, hogy önrendelkezésünket arra használjuk, hogy megtegyünk mindent, amit az Úr parancsolt nekünk. E halandó életben szeretnünk és szolgálnunk kell másokat (lásd Móziás 2:17; Moróni 7:45, 47–48).

A halandóságban a lelkünk egyesül a testünkkel, ezáltal lehetőségünk van oly módon növekedni és fejlődni, amilyen módon a halandóság előtti életben lehetetlen lett volna. A testünk fontos szerepet játszik a szabadítás tervében, és Mennyei Atyánktól kapott ajándékként kell tekintenünk rá (lásd 1 Korinthusbeliek 6:19–20).

Kapcsolódó hivatkozások: Józsué 24:15; Máté 22:36–39; 2 Nefi 28:7–9; Alma 41:10; T&Sz 58:27

Élet a halál után

Amikor meghalunk, lelkünk belép a lélekvilágba, és ott várja a feltámadást. Az igazak lelke a boldogság állapotába kerül, melyet paradicsomnak nevezünk. A hithűek közül sokan továbbra is prédikálni fogják az evangéliumot a lélekbörtönben lévőknek.

A lélekbörtön egy átmeneti hely a halandóság utáni világban azok számára, akik az igazság ismerete nélkül halnak meg, és azoknak, akik engedetlenek a halandóságban. A lelkeknek itt tanítani fogják az evangéliumot, és lehetőséget kapnak, hogy megbánják a bűneiket, és elfogadják a szabadító szertartásokat, amelyeket a templomokban végeznek el értük (lásd 1 Péter 4:6). Azok, akik elfogadják az evangéliumot, a feltámadásig a paradicsomban maradhatnak.

A feltámadás a lélektestünk egyesülése a húsból és csontból való fizikai testünkkel (lásd Lukács 24:36–39). A feltámadás után soha többé nem válik el egymástól a lélek és a test, és halhatatlanok leszünk. Minden egyes ember, aki a földre született, fel fog támadni, mert Jézus Krisztus legyőzte a halált (lásd 1 Korinthusbeliek 15:20–22). Az igazak a gonoszak előtt támadnak fel, és az első feltámadáskor jönnek elő.

Az utolsó ítélet a feltámadás után fog megtörténni. Jézus Krisztus meg fog ítélni minden egyes embert, hogy eldöntse, melyik örök dicsőségben fog az illető részesülni. Ez az ítélet azon alapszik majd, hogy mennyire voltunk engedelmesek Isten parancsolatai iránt (lásd Jelenések 20:12; Móziás 4:30).

A dicsőségnek három királysága van (lásd 1 Korinthusbeliek 15:40–42). Ezek közül a legmagasabb a celesztiális királyság. Azok, akik bátran bizonyságot tesznek Jézusról, és engedelmeskednek az evangélium tantételeinek, az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus jelenlétében fognak élni (lásd T&Sz 131:1–4).

A dicsőség három királysága közül a második a terresztriális királyság. E királyságot a föld azon tisztességes férfiai és női fogják örökölni, akik nem tettek bátran bizonyságot Jézusról.

A telesztiális királyság a legalacsonyabb a dicsőség három királysága közül. Azok fogják ezt a királyságot örökölni, akik a halandó életükben inkább a gonoszságot választották az igazlelkűség helyett. Ezek az emberek a lélekbörtönből való megváltásuk után fogják elnyerni a dicsőségüket.

Kapcsolódó hivatkozás: János 17:3

3. Jézus Krisztus engesztelése

Engesztelni annyit jelent, hogy elszenvedni a bűnökért járó büntetést, így megszabadítva a bűn hatásaitól a bűnbánó bűnösöket, hogy kibékülhessenek Istennel. Egyedül Jézus Krisztus volt képes tökéletes engesztelést hozni az egész emberiségért. Engesztelése magában foglalta az emberiség bűneiért való szenvedését a Gecsemáné kertjében, vérének kiontását, a kereszten való gyötrelmét és halálát, valamint a sírból való feltámadását (lásd Lukács 24:36–39; T&Sz 19:16–19). A Szabadító azért volt képes véghezvinni az engesztelést, mert megőrizte magát bűntelennek, és hatalma volt a halál felett. Halandó édesanyjától örökölte képességét a halálra. Halhatatlan Atyjától örökölte a hatalmát, hogy újra felvegye az életét.

A Szabadító engesztelése által lehetségessé vált kegyelem segítségével minden ember fel fog támadni, és halhatatlanságban részesül. Jézus Krisztus engesztelése lehetővé teszi a számunkra azt is, hogy örök életet nyerjünk (lásd Moróni 7:41). Ahhoz, hogy megkapjuk ezt az ajándékot, Jézus Krisztus evangéliuma szerint kell élnünk, vagyis hinnünk kell Őbenne, meg kell bánnunk a bűneinket, meg kell keresztelkednünk, el kell nyernünk a Szentlélek ajándékát, és mindvégig ki kell tartanunk (lásd János 3:5).

Engesztelése részeként Jézus nemcsak szenvedett a bűneinkért, hanem magára vette minden ember fájdalmát, betegségét és gyengeségét is (lásd Alma 7:11–13). Jézus azért érti a szenvedésünket, mert Ő maga is átélte azt. A kegyelme, vagyis a képessé tévő hatalma, megerősít bennünket, hogy el tudjuk viselni a terheket és el tudjuk végezni azokat a feladatokat, melyeket a saját erőnkből nem tudnánk (lásd Máté 11:28–30; Filippibeliek 4:13; Ether 12:27).

Kapcsolódó hivatkozások: János 3:5; Cselekedetek 3:19–21

A Jézus Krisztusba vetett hit

A hit olyan dolgokba vetett remény, „melyek nem láthatók, de igazak” (Alma 32:21; lásd még Ether 12:6). A hit Istentől való ajándék.

A hitnek Jézus Krisztusban kell összpontosulnia ahhoz, hogy az embert szabaduláshoz vezesse. A Jézus Krisztusba vetett hit azt jelenti, hogy teljesen Őrá hagyatkozunk, és bízunk végtelen engesztelésében, hatalmában és szeretetében. Az jelenti, hogy hiszünk a tanításaiban, és elhisszük, hogy noha mi nem minden dolgot értünk, Ő viszont igen (lásd Példabeszédek 3:5–6; T&Sz 6:36).

A hit több, mint tétlen meggyőződés, hiszen a hitet az életmódunkkal fejezzük ki (lásd Jakab 2:17–18). Hitünk növekedhet, ha imádkozunk, tanulmányozzuk a szentírásokat, és engedelmeskedünk Isten parancsolatainak.

Az utolsó napi szentek hisznek az Atyaistenben, a Szentlélekben, a papság hatalmában, és a visszaállított evangélium más fontos elveiben is. A hit segít, hogy lelki és fizikai gyógyulást nyerjünk, és erőt ad, hogy tovább menjünk, szembenézzünk a nehézségeinkkel, és legyőzzük a kísértést (lásd 2 Nefi 31:19–20). Az Úr képes hatalmas csodákat tenni az életünkben a hitünk szerint.

A Jézus Krisztusba vetett hiten keresztül az ember bűnbocsánatban részesülhet, végül pedig Isten jelenlétében élhet.

Kapcsolódó hivatkozás: Máté 11:28–30

A bűnbánat

A bűnbánat az elménkben és a szívünkben bekövetkező változást jelenti, amely által megújulnak az Istenről, a magunkról és a világról alkotott nézeteink. A bűnbánat részét képezi, hogy elfordulunk a bűntől, és Istenhez fordulunk megbocsátásért. A bűnbánatot az Isten iránti szeretet, valamint a parancsolatainak való engedelmesség iránti őszinte vágy motiválja.

Bűneink tisztátalanná tesznek bennünket, vagyis érdemtelenné arra, hogy visszatérjünk Mennyei Atyánk jelenlétébe, és ott éljünk. Jézus Krisztus engesztelése az egyetlen mód, melyet Mennyei Atyánk adott arra, hogy bűnbocsánatot nyerhessünk (lásd Ésaiás 1:18).

A bűnbánat része az is, hogy szomorúságot érzünk a bűn elkövetéséért, bevalljuk azt Mennyei Atyánknak és szükség szerint másoknak, elhagyjuk a bűnöket, törekszünk rá, hogy amennyire csak lehet, helyrehozzuk mindazt a kárt, melyet a bűn okozott, és Isten parancsolatainak engedelmeskedve élünk (lásd T&Sz 58:42–43).

Kapcsolódó hivatkozások: Ésaiás 53:3–5; János 14:6; 2 Nefi 25:23, 26; T&Sz 18:10–11; T&Sz 19:23; T&Sz 76:40–41

4. Az adományozási korszakok, a hitehagyás és a visszaállítás

Az adományozási korszakok

Az adományozási korszak olyan időszak, amikor az Úr kinyilatkoztatja a tanait, szertartásait és papságát. Olyan időszak, mikor az Úrnak van legalább egy felhatalmazott szolgája a földön, aki viseli a szent papságot, és akinek isteni megbízása van arra, hogy átadja az evangéliumot és elvégezze annak szertartásait. Ma az utolsó adományozási korszakban élünk, vagyis az idők teljességének adományozási korszakában, amely akkor kezdődött, amikor az evangéliumot kinyilatkoztatták Joseph Smithnek

Az előző adományozási korszakok Ádám, Énók, Noé, Ábrahám, Mózes és Jézus Krisztus nevéhez fűződnek. Voltak továbbá más adományozási korszakok is, többek között a nefiták és a járediták idejében. A szabadítás tervét és Jézus Krisztus evangéliumát minden egyes adományozási korszakban kinyilatkoztatták és tanították.

A hitehagyás

Amikor az emberek elfordulnak az evangélium tantételeitől és nem rendelkeznek a papság kulcsaival, akkor a hitehagyás állapotában vannak.

A világtörténelemben időnként előfordult általános hitehagyás. Erre példaként szolgál a nagy hitehagyás, amely azután következett be, hogy a Szabadító megalapította az egyházát (lásd 2 Thessalonikabeliek 2:1–3). A Szabadító apostolainak halála után az evangélium tantételeit elferdítették, valamint felhatalmazás nélkül megváltoztatták az egyház szervezetét és a papsági szertartásokat. A széles körben elterjedt gonoszság miatt az Úr visszavonta a papsági felhatalmazást és a papság kulcsait a földről.

A nagy hitehagyás idején az emberek nem kaptak isteni útmutatást élő prófétáktól. Sokféle egyházat alapítottak, de azoknak nem volt meg a felhatalmazásuk a Szentlélek ajándékának adományozására és más papsági szertartások elvégzésére. A szentírások egyes részei el lettek ferdítve, vagy elvesztek, így az emberek többé nem rendelkeztek helyes ismeretekkel Istenről.

Ez a hitehagyás addig tartott, amíg Mennyei Atyánk és az Ő Szeretett Fia meg nem jelentek Joseph Smithnek, és meg nem kezdték az evangélium teljességének helyreállítását.

A visszaállítás

A visszaállítás azt jelenti, hogy Isten helyreállította az Ő evangéliumának igazságait és szertartásait a gyermekei számára a földön (lásd Cselekedetek 3:19–21).

A visszaállítás előkészítésére az Úr nemes lelkű embereket támasztott az úgynevezett reformáció időszaka alatt. Ők megpróbálták abban a formában visszahozni a vallási tanokat, gyakorlatokat és szervezeteket, ahogyan azokat a Szabadító létrehozta. Nem rendelkeztek azonban sem a papsággal, sem pedig az evangélium teljességével.

A visszaállítás 1820-ban vette kezdetét, amikor Joseph Smith imájára válaszul megjelent az Atyaisten és Fia, Jézus Krisztus (lásd Joseph Smith története 1:15–20). A visszaállítás néhány kulcsfontosságú eseménye a Mormon könyve lefordítása, az ároni és a melkisédeki papság visszaállítása és az egyház 1830. április 6-án történő megszervezése volt.

Az ároni papságot Keresztelő János állította vissza Joseph Smithen és Oliver Cowderyn keresztül 1829. május 15-én. A melkisédeki papság és a királyság kulcsai szintén 1829-ben lettek visszaállítva, amikor Péter, Jakab és János apostol Joseph Smithre és Oliver Cowderyre ruházta azokat.

Az evangélium teljessége visszaállíttatott, így Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza az „egyetlen igaz és élő egyház az egész föld színén” (lásd T&Sz 1:30). Az egyház végül betölti majd az egész földet, és örökre fennmarad.

Kapcsolódó hivatkozások: Ésaiás 29:13–14; Ezékiel 37:15–17; Efézusbeliek 4:11–14; Jakab 1:5–6

5. A próféták és a kinyilatkoztatás

A próféta egy olyan személy, akit Isten hívott el, hogy az Ő nevében szóljon (lásd Ámós 3:7). A próféták bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, és az Ő evangéliumát tanítják. Tudatják Isten akaratát és valódi természetét. A bűn ellen szólnak, és figyelmeztetnek annak következményeire. Időnként eljövendő eseményekről is prófétálnak (lásd T&Sz 1:37–38). A szentírásokban sok prófétai tanítás található. A próféták szavainak tanulmányozása közben megismerhetjük az igazságot és útmutatást kaphatunk (lásd 2 Nefi 32:3).

Az egyház elnökét prófétaként, látnokként és kinyilatkoztatóként, valamint az egyetlen olyan személyként támogatjuk a földön, aki kinyilatkoztatást kap az egész egyház irányításához. Az Első Elnökség tanácsosait és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjait szintén prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatjuk.

A kinyilatkoztatás Istentől jövő kommunikáció az Ő gyermekei felé. Amikor az Úr kinyilatkoztatja akaratát az egyháznak, a prófétáin keresztül szól. A szentírások – a Biblia, a Mormon könyve, a Tan és a szövetségek és a Nagyértékű gyöngy – ősi és utolsó napi prófétákon keresztül adatott kinyilatkoztatásokat tartalmaznak. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöke napjaink Isten által választott prófétája.

Egyének is kaphatnak kinyilatkoztatásokat, amelyek segítenek nekik a konkrét szükségleteikben, feladataikban és kérdéseikben, valamint segítenek megerősíteni a bizonyságukat. A vezetők és az egyház tagjai által kapott legtöbb kinyilatkoztatás benyomások és a Szentlélektől jövő gondolatok formájában érkezik. A Szentlélek halk, szelíd hangon szól az elménkhez és a szívünkhöz (lásd T&Sz 8:2–3). A kinyilatkoztatások látomások, álmok és angyali látogatások formájában is érkezhetnek.

Kapcsolódó hivatkozások: Zsoltárok 119:105; Efézusbeliek 4:11–14; 2 Timótheus 3:15–17; Jakab 1:5–6; Moróni 10:4–5

6. A papság és a papsági kulcsok

A papság Isten örökkévaló hatalma és felhatalmazása. Isten a papság által teremtette és kormányozza a mennyeket és a földet. E hatalom által váltja meg és magasztalja fel gyermekeit, és viszi véghez „az ember halhatatlanságát és örök életét” (Mózes 1:39).

Isten papsági felhatalmazást ad az érdemes férfi egyháztagoknak, hogy az Ő nevében járhassanak el gyermekei szabadítása érdekében. A papság kulcsai az elnöklés joga, vagyis az a hatalom, melyet Isten adott az embernek, hogy Isten királyságát kormányozza és irányítsa a földön (lásd Máté 16:15–19). A papságviselőket eme kulcsokon keresztül tudják felhatalmazni az evangélium prédikálására és a szabadítás szertartásainak végzésére. Mindenkit, aki az egyházban szolgál, egy papsági kulcsokat viselő személy irányítása alatt hívtak el a szolgálatra. Így jogosultak arra a hatalomra, melyre szükségük van az elhívásaikhoz tartozó feladatok teljesítéséhez.

Kapcsolódó hivatkozás: T&Sz 121:36, 41–42

Az ároni papság

Az ároni papságot gyakran előkészítő papságnak nevezik. Az ároni papság hivatalai: diakónus, tanító, pap és püspök. Ma az egyházban a 12. életévüket betöltött érdemes férfi egyháztagok megkaphatják az ároni papságot.

Az ároni papság „rendelkezik az angyalok szolgálattételének, és a bűnbánat evangéliumának, és a bűnök bocsánatára… történő keresztelésnek a kulcsaival” (T&Sz 13:1).

A melkisédeki papság

A melkisédeki papság a magasabb, vagyis nagyobb papság, mely a lelki dolgokban végez szolgálatot (lásd T&Sz 107:8). Ez a nagyobb papság Ádámnak adatott, és mindig a földön volt, amikor az Úr kinyilatkoztatta evangéliumát.

Először „Isten Fiának rendje szerinti szent papságnak” nevezték (T&Sz 107:3). Később az Ábrahám próféta korában élő kiváló főpap után a melkisédeki papság elnevezést kapta.

A melkisédeki papság hivatalai a következők: elder, főpap, pátriárka, hetvenes és apostol. A melkisédeki papság elnöke az egyház elnöke.

Kapcsolódó hivatkozás: Efézusbeliek 4:11–14

7. A szertartások és a szövetségek

A szertartások

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában a szertartás egy szent, előírásos cselekedet lelki jelentéssel. Isten minden szertartást azzal a szándékkal tervezett, hogy lelki igazságokat tanítson általuk. A szabadulás szertartásait a papság hatalma által és azok irányítása alatt végzik, akik rendelkeznek a papság kulcsaival. Néhány szertartás elengedhetetlen a felmagasztosuláshoz. Ezeket szabadító szertartásoknak hívjuk.

Az evangélium első szabadító szertartása a keresztelés, mely a vízbe való alámerítéssel történik egy arra felhatalmazott személy által. Keresztelkedésre van szükség ahhoz, hogy valaki az egyház tagjává váljon és beléphessen a celesztiális királyságba (lásd János 3:5).

Az angol baptism (keresztelkedés) szó a görög „megmártózni” vagy „alámerülni” szóból származik. Az alámerítés az ember bűnös élete elmúlásának és a lelki életre való újjászületésének szimbóluma, melyet Isten és az Ő gyermekei szolgálatára szentel. Emellett a halál és a feltámadás jelképe is.

Miután valaki megkeresztelkedik, egy vagy több melkisédekipapság-viselő a fejére helyezi a kezeit, és az egyház tagjává konfirmálja. E konfirmációnak nevezett szertartás részeként megadják neki a Szentlélek ajándékát.

A Szentlélek ajándéka más, mint a Szentlélek hatása. Keresztelője előtt időről időre érezheti valaki a Szentlélek hatását, és e hatás által bizonyságot kaphat az igazságról (lásd Moróni 10:4–5). A Szentlélek ajándékának elnyerése után azonban, ha betartja a parancsolatokat, akkor jogosult a Szentlélek állandó társaságára.

A további szabadító szertartások magukba foglalják a melkisédeki papságba való elrendelést (a férfiak esetében), a templomi felruházást, valamint a házassági pecsételést (lásd T&Sz 131:1–4). A papság minden szabadító szertartását szövetségek kísérik. Az összes szabadító szertartás elvégezhető helyettes által a halottakért a templomban. A helyettesítő szertartások csak akkor lépnek érvénybe, ha az elhunyt személy elfogadja azokat a lélekvilágban, és betartja a szertartásokkal járó szövetségeket.

A többi szertartás – például a betegeknek való szolgálat, valamint a gyermekek névadása és megáldása – szintén fontos a lelki fejlődésünk szempontjából.

Kapcsolódó hivatkozás: Cselekedetek 2:36–38

A szövetségek

A szövetség az Isten és ember közötti szent megegyezés. Isten szabja meg a szövetség feltételeit, mi pedig beleegyezünk, hogy megtesszük, amire Ő kér minket. Ezt követően Isten bizonyos áldásokat ígér nekünk az engedelmességünkért (lásd T&Sz 82:10).

A papság minden szabadító szertartását szövetségek kísérik. Keresztelkedéskor szövetségeket kötünk az Úrral, az úrvacsoravétel által pedig megújítjuk ezeket a szövetségeket. Azok a férfiak, akik elnyerik a melkisédeki papságot, a papság esküjét és szövetségét veszik magukra. A templomban további szövetségeket kötünk.

Kapcsolódó hivatkozások: 2 Mózes 19:5–6; Zsoltárok 24:3–4; 2 Nefi 31:19–20; T&Sz 25:13

8. A házasság és a család

A férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a szabadítás tervében, valamint a boldogságunkban. Boldogság leginkább akkor érhető el a családi életben, ha az az Úr Jézus Krisztus tanításaira épül.

A szent nemzőerőt csak az a férfi és nő használhatja, akik férjként és feleségként törvényesen összeházasodtak. A szülőknek megparancsolták, hogy sokasodjanak és töltsék be a földet, hogy gyermekeiket szeretetben és igazságban neveljék, és hogy gondoskodjanak fizikai és lelki szükségleteikről.

Mind a férjnek, mind a feleségnek komoly kötelessége, hogy szeressék egymást és törődjenek egymással. Az apáknak szeretetben és igaz módon kell családjukat irányítaniuk, valamint gondoskodniuk kell a család szükségleteiről. Az anyák elsősorban gyermekeik gondozásáért felelősek. Az anyáknak és az apáknak egyaránt kötelességük, hogy egyenlő partnerekként segítsék egymást e szent feladatok ellátásában.

A boldogság isteni terve lehetővé teszi, hogy a családi kötelékek a síron túl is folytatódjanak. A föld azért teremtetett meg, és az evangélium azért került kinyilatkoztatásra, hogy családok jöhessenek létre, hogy egymáshoz pecsételhessék őket, és az örökkévalóságban felmagasztosulhassanak. (A Kiáltvány a világhoz alapján. Liahóna, 2010. nov. 129.).

Kapcsolódó hivatkozások: 1 Mózes 2:24; Zsoltárok 127:3; Malakiás 4:5–6; T&Sz 131:1–4

9. A parancsolatok

A parancsolatok olyan törvények és követelmények, melyeket Isten ad az embereknek. Parancsolatainak betartása által mutatjuk ki az Őiránta érzett szeretetünket (lásd János 14:15). A parancsolatok betartása elhozza az Úr áldásait (lásd T&Sz 82:10).

A két legfőbb parancsolat úgy szól, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, és „szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:36–39).

A tízparancsolat az evangélium szerves részét képezi; olyan örökkévaló tantétel, melyre szükségünk van a felmagasztosulásunkhoz (lásd 2 Mózes 20:3–17). Az Úr az ősi időkben nyilatkoztatta ki azt Mózes számára, majd az utolsó napi kinyilatkoztatásokban újra felelevenítette.

További parancsolatok: Imádkozzunk naponta (lásd 2 Nefi 32:8–9), tanítsuk másoknak az evangéliumot (lásd Máté 28:19–20), tartsuk be az erkölcsi tisztaság törvényét (lásd T&Sz 46:33), fizessünk teljes tizedet (lásd Malakiás 3:8–10), böjtöljünk (lásd Ésaiás 58:6–7), bocsássunk meg másoknak (lásd T&Sz 64:9–11), éljünk a hála lelkületében (lásd T&Sz 78:19), és tartsuk be a Bölcsesség szavát (lásd T&Sz 89:18–21).

Kapcsolódó hivatkozások: 1 Mózes 39:9; Ésaiás 58:13–14; 1 Nefi 3:7; Móziás 4:30; Alma 37:35; Alma 39:9; T&Sz 18:15–16; T&Sz 88:124

E témakörökkel kapcsolatban további információkat találhatsz az LDS.org honlapon a Teachings, Gospel Topics címszó alatt, vagy lásd a Hűek a hithez: Evangéliumi értelmező szótár (2007) című kiadványt.