Tan és szövetségek 85–86

Bevezetés

1832 novemberének vége felé a szentek közül néhányan Sionba költöztek ugyan, de nem ajánlották fel tulajdonukat az Úr parancsának megfelelően. Mivel nem ajánlották fel tulajdonukat, nem kapták meg örökségüket az egyház felállított rendje szerint. Joseph Smith próféta egy sugalmazott levélben foglalkozott az üggyel, amelyet William W. Phelpsnek küldött 1832. november 27-i keltezéssel. E levél egy része került feljegyzésre a Tan és szövetségek 85-ben. Valamivel később – 1832. december 6-án – Joseph Smith megkapta a Tan és szövetségek 86-ban feljegyzett kinyilatkoztatást, miközben a Biblia sugalmazott átdolgozásán munkálkodott. Ez a kinyilatkoztatás bővebb magyarázatot adott a búza és a konkoly példázatára, valamint a papság azon szerepére vonatkozóan, hogy segítsenek az Úrnak az igazlelkűek összegyűjtésében az utolsó napokban.

Javaslatok a tanításhoz

Tan és szövetségek 85

Az Úr írnokának feljegyzést kell vezetnie Isten népéről

Kérd meg a tanulókat, hogy képzeljék el, hogy éppen most kerültek be egy sportcsapatba kezdőjátékosnak. (Megnevezhetsz egy népszerű csapatsportot, és annak egyik ismert csapatát.) Miután már néhány napja együtt edzenek a csapattal, úgy látják, hogy az egyik játékosuk önző, néhányan gyengén teljesítenek a posztjukon, mások pedig nem figyelnek az edzőre.

Miért lesz nehéz ennek a csapatnak, hogy nyerjen? Mit kellene megváltoztatni, hogy jobb legyen az összjáték?

Mondd el, hogy hasonló helyzet kezdett kialakulni 1832-ben, amint egyre több szent érkezett Missouriba. Korábbi kinyilatkoztatások kikötötték, hogy Sion városának az Úr törvényei szerint és a papság irányítása alatt kell felépülnie a Missouri állambeli Jackson megyében. E törvények értelmében az egyháztagok csak akkor utazhattak Sionba, ha kaptak egy bizonyítványt az egyházi vezetőktől. Amikor megérkeztek, fel kellett ajánlani minden pénzüket és minden tulajdonukat az egyháznak, majd pedig örökséget kaptak a püspöktől. Ezen felül be kellett tartaniuk Isten minden parancsolatát. (Lásd T&Sz 64:34–35; 72:15–19, 24–26.)

Hogy segíts a tanulóknak megérteni a Tan és szövetségek 85-ben feljegyzett kinyilatkoztatás szövegkörnyezetét, mondd el, hogy Missouriban sok szent összhangban élt az Úr azon törvényeivel, amelyeket Ő Sion felépítése kapcsán adott. Néhány egyháztag azonban nem engedelmeskedett az Úr azon parancsának, hogy ajánlják fel tulajdonukat, és a vezetőiktől kapott bizonyítvány nélkül utaztak Sionba, emiatt aztán nem kapták meg örökségüket.

Miért lehetett nehéz megalapítani Sion városát ilyen körülmények között?

Mondd el, hogy a Missouriban tapasztalt e nehézségekre reagálva Joseph Smith levelet küldött William W. Phelpsnek, az egyik akkoriban Independence-ben élő egyházi vezetőnek (lásd a Tan és szövetségek 85 bevezetőjét).

Mondd el, hogy a Próféta levele utasításokat tartalmazott az Úr írnoka, John Whitmer számára, aki Missouriban élt. Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel a Tan és szövetségek 85:1–2-t, az osztály pedig kövesse a szöveget, és keressék ki, mit kért az Úr az egyház Missouriban lévő írnokától.

Minek a feljegyzésére kapott utasítást az írnok?

Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel a Tan és szövetségek 85:3–5-öt, az osztály pedig kövesse a szöveget, és keressék meg, mit mondott az Úr, kinek a nevét ne írják fel az egyház feljegyzéseibe.

Mely emberek nevét nem szabadott felírni az egyház feljegyzéseibe?

Mondd el, hogy éppen úgy, ahogy Joseph Smith napjaiban feljegyzéseket vezettek, ma is vezetnek egyházi feljegyzéseket. Ennek egyik célja, hogy megőrizzék a hithűek neveinek, valamint munkálkodásaik beszámolójának feljegyzését.

Mit kell tennünk ahhoz, hogy nevünk az egyház hithű tagjaiként kerüljön feljegyzésre?

Miután a tanulók válaszoltak, írd fel a táblára a következő igazságot: Ha Isten törvényei szerint élünk, nevünk hithű egyháztagként íratik fel az egyház feljegyzéseire. Mondd el, hogy a hithűek tettei, amelyeket feljegyeznek a földön, feljegyzésre kerülnek a mennyben is, az élet könyvének nevezett feljegyzésben (lásd T&Sz 128:6–7). Kérd meg a tanulókat, hogy fussák át a Tan és szövetségek 85:5, 9, 11-et, és keressenek további megnevezéseket, amelyekkel azt a feljegyzést illetik, amelyet a földön vezetnek a hithűekről. Kérd meg őket, mondják el, mit találtak.

Hogy segíts a tanulóknak átérezni, milyen fontos a táblára írt igazság, kérd meg őket, képzeljék el, hogy egy nagyon rangos eseményre indulnak. Kérdezd meg, milyen érzés lenne, amikor megérkeznek, ha nem engednék be őket, mert a nevük nem szerepel a meghívottak listáján.

Kérd meg a tanulókat, hogy olvassák el magukban a Tan és szövetségek 85:9–11-et, és képzeljék el, milyen érzés lenne ráébredni arra, hogy hiányzik a nevük az Úr emlékezetkönyvéből.

Szerintetek mit jelent az, hogy akiknek a neve nincsen feljegyezve, „nem találnak örökséget” a szentekkel? (Nem nyerik el a hithűeknek járó áldásokat.)
A 11. vers szerint mi okozhatja, hogy az egyháztagok nevét eltávolítják Isten törvénykönyvéből?
Hogyan összegeznétek mindazt, amit arról tanultatok, hogy milyen fontos, hogy a nevünk az egyház hithű tagjaként legyen feljegyezve?

Tegyél bizonyságot arról, hogy itt a földön és a mennyben is vezetnek feljegyzéseket. Mindannyiunknak el kell számolni majd a cselekedeteinkkel és azzal, mennyire éltünk hithűen Isten törvényei szerint. Kérd meg a tanulókat, hogy gondolkodjanak el azon, milyen a hozzáállásuk Isten törvényeihez, és mennyire engedelmesek azoknak.

Tan és szövetségek 86

Az Úr kifejti a búza és a konkoly példázatát

Az óra előtt kérj meg egy tanulót, hogy olvassa el a Máté 13:24–30-at, és készüljön fel a búza és a konkoly példázatának összegzésére az osztály számára. Írd fel a táblára a következő szavakat: búza, konkoly, mező, magvetők, ellenség.

Miután a kijelölt tanuló összegezte a példázatot, tedd fel a következő kérdéseket az osztálynak:

Mit jelképez a búza és a konkoly? (A búza az igazlelkűeket, míg a konkoly a gonoszokat [lásd Máté 13:38].)
Miért akart várni a példázatban szereplő férfi azzal, hogy kihúzza a konkolyt?

Mutasd meg vagy rajzold fel a táblára a kapcsolódó képet a búzáról és a konkolyról. Mondd el, hogy a konkoly egy mérgező gyomnövény. A búza és a konkoly majdnem teljesen egyforma, amikor kihajt, amikor azonban megérik, akkor már megkülönböztethető egymástól. Ha az arató azelőtt próbálná kihúzni a konkolyt, hogy a búza és a konkoly is megérne, akkor valószínűleg a búza jó részét is elpusztítaná.

Kérj meg néhány tanulót, hogy egymást váltva olvassák fel a Tan és szövetségek 86:1–6-ot, az osztály pedig kövesse a szöveget, és keressék meg, mit jelent a mező, a magvető és az ellenség. Kérd meg a tanulókat, hogy osszák meg, amit megtudtak.

Az Úr magyarázata alapján, amelyet a jelképekről adott, hogyan összegeznétek a példázat jelentését?

Mondd el, hogy Joseph Smith a Biblia sugalmazott átdolgozását (a Joseph Smith fordítást) szerkesztette és nézte át éppen, amikor ezt a kinyilatkoztatást kapta. A Tan és szövetségek 86-ban található kinyilatkoztatás kifejti a Máté 13:24–30-ban feljegyzett példázatot. Például a Tan és szövetségek 86-ból megtudjuk, hogy a példázatban szereplő magvetők a Szabadító apostolait jelképezik (lásd 2. vers), valamint hogy a konkoly „megfojtja a búzát, és a vadonba űzi az egyházat” (3. vers). Azt is megtudjuk, hogy „az utolsó napokban” új búzahajtások sarjadnak (4. vers). A konkoly vetése jelképezheti a hitehagyást, az új búza kihajtása pedig a visszaállítást.

Mutass rá, hogy a példázatban a gazda arra utasítja a szolgáit, hogy először a konkolyt gyűjtsék be, hogy elégessék, és csak azután gyűjtsék be a búzát a csűrbe (lásd Máté 13:27–30). Kérd meg a tanulókat, hogy olvassák el magukban a Tan és szövetségek 86:7-et, és keressék meg a kinyilatkoztatásban azt gondolatot, amely tisztázza a begyűjtés sorrendjét.

Mit tudunk meg a 7. versből a begyűjtés sorrendjéről?
Mit tanít ez nekünk, mi fog történni az igazlelkűekkel és a gonoszokkal az utolsó napokban? (A tanulók fogalmazzák meg a következő tant: Az Úr összegyűjti az igazlelkűeket az utolsó napokban, majd elpusztítja a gonoszokat a második eljövetelekor.)

Mutasd meg a Misszionáriusok: elderek és a Misszionáriusok: nővérek című képeket (Evangéliumi művészeti könyv [2009]. 109., 110. sz.; lásd még LDS.org).

Hogyan kapcsolódnak ezek a képek a búza és a konkoly példázatához? (Segíts a tanulóknak megérteni, hogy azzal segíthetünk az igazlelkűek összegyűjtésében, ha megosztjuk az evangéliumot másokkal.)

Mondd el, hogy ha emlékezünk arra, milyen sokféle módon kaptunk áldásokat az Úr egyházának tagjaiként, ez erősítheti azon vágyunkat, hogy megosszuk ezeket az áldásokat másokkal is. Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel a Tan és szövetségek 86:8–10-et, az osztály pedig kövesse a szöveget, és keressék meg, milyen módon kapunk áldásokat az Úr egyházának tagjaiként.

A 8–10. vers szerint milyen áldásokat kapunk az Úr egyházának tagjaiként?

Mutass rá a „törvényes örökösök vagytok” kifejezésre a 9. versben. Mondd el, hogy ez azt jelenti, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként részesei vagyunk a szövetségnek, amelyet Isten Ábrahámmal kötött, melynek révén Ábrahám azt az ígéretet kapta, hogy utódai élvezni fogják a papság áldásait, és megosztják majd ezen áldásokat másokkal (lásd Ábrahám 2:9–11).

Milyen áldásokban részesültél a papság révén?

Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel a Tan és szövetségek 86:11-et, az osztály pedig keresse meg, hogyan kell segítenünk másoknak. Kérd meg őket, hogy számoljanak be arról, amit találtak. Írd fel a táblára a következő tantételt: Szabadítást hozhatunk mások számára azáltal, hogy segítünk nekik elnyerni a papság áldásait.

Kérd meg a tanulókat, hogy meséljenek olyan élményeket, amelyek során igazlelkű példát tudtak mutatni valakinek, vagy amikor segítettek valakinek elnyerni a papság áldásait.

Megjegyzések és háttér-információk

Tan és szövetségek 85:7–8. Ki az az „egy hatalmas… és erős…”?

Az egy hatalmasra és erősre vonatkozó utalást (lásd T&Sz 85:7), aki rendbe szedi Isten házát, továbbá az arra tett utalást, aki „kinyújtja kezét, hogy megtartsa Isten ládáját” (T&Sz 85:8) sok hitehagyott használta már fel arra, hogy igazolja elfordulását az egyháztól. Azt állítják, hogy az egyház különböző elnökei elveszítették Isten kegyét, és Ő nem ismeri el őket, illetve hogy ők, vagyis e hitehagyók azok a hatalmasok és erősek, akiket Isten elhívott, hogy rendbe szedjék az egyházat. Az ilyenfajta állítások ellentétben állnak a szentírások jelentésével. Egy 1905-ben kiadott hivatalos nyilatkozatban az Első Elnökség (Joseph F. Smith, John R. Winder és Anthon H. Lund) kifejtette azon körülményeket, amelyek a Tan és szövetségek 85:7–8-ban található kinyilatkoztatáshoz vezettek, valamint azt is, kikre utal e két kifejezés:

„Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk, hogy az egész levél tárgya [a Próféta levele William W. Phelpsnek] – azon rész is, amelyet később kinyilatkoztatásként fogadtunk el – az egyház Missouri állambeli ügyeire vonatkozik, a szentek összegyűjtésére azon a földön, valamint örökségük elnyerésére a felajánlás törvénye és sáfárságuk joga alapján; és hogy a Próféta kifejezetten azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi történjék azokkal, akik nem kaphatnak örökséget a püspök rendelete vagy határozata alapján. […]

Partridge püspök volt a fivérek egyike, aki – bár nagyon is érdemes férfi volt, akit az Úr szeretett, és akit a Próféta úgy jellemzett, mint »a jámborság mintaképe« és »az Úr egyik nagyszerű embere« – időnként a Próféta ellenébe helyezkedett azokban a korai napokban, és igyekezett helyreigazítani őt az egyház ügyeinek irányítása terén; más szóval »kinyújt[otta] kezét, hogy megtartsa Isten ládáját«. […]

A fivérek között Sionban – a Missouri állambeli Jackson megyében – uralkodó lázongás, irigység, kevélység, hitetlenség és keményszívűség idején (melyek mindegyikéből kivette részét Partridge püspök is) vetették papírra e kinyilatkoztatás szavait a William W. Phelpsnek 1832. november 27-én írt levélből. Az »ember, akit Isten hívott el és jelölt ki«, hogy »ossza szét a szenteknek örökségüket« – Edward Partridge – akkoriban helytelenül viselkedett, elhanyagolta a kötelességét, és kinyújtotta »kezét, hogy megtartsa Isten ládáját«; ezért aztán figyelmeztetést kapott Isten közelgő ítéletére, továbbá az a jövendölés adatott, hogy egy másik »hatalmasat és erőset« küld Isten, hogy átvegye a helyét, a püspökségét – olyasvalakit, akinek a vállán e magas hivatal lelke és hatalma nyugszik, melynek segítségével hatalmában áll majd, hogy »rendbe szedje Isten házát, és telkek szerint elrendezze [a] szentek örökségeit«; más szavakkal, aki elvégzi azt a munkát, amelyre Edward Partridge püspök jelöltetett ki, de amelynek teljesítésében ő kudarcot vallott. […]

Amennyiben azonban bűnbánata, áldozatai és szenvedése révén Edward Partridge püspök kétségtelenül enyhített azon fenyegető ítélet súlyán, mely szerint »elesik a halál nyila által, akár a fa, amelybe belecsap a villám fénylő nyila«, akkor annak szükségessége, hogy elküldessen egy másik az ő helyének betöltésére – a hatalmas és erős, »hogy rendbe szedje Isten házát, és telkek szerint elrendezze [a] szentek örökségeit« – idejétmúltnak tekinthető, és a jövendölés teljes esete lezáratik” (in James R. Clark, comp., Messages of the First Presidency of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 6 vols. [1965–75], 4:112, 113, 115, 117; lásd még Doctrine and Covenants Student Manual, 2nd ed. [Church Educational System manual, 2001], 186–87).

Tan és szövetségek 85:8. Mit jelent az, hogy „megtartsa Isten ládáját”?

A „megtartsa Isten ládáját” kifejezés egy olyan esetre utal, amely „Dávid király uralkodása alatt esett meg az ősi Izráelben. A filiszteusok egy csatában zsákmányként elragadták a szövetség ládáját, de visszaadták azt, miután csapások sújtottak le rájuk (lásd 1 Sámuel 4–6). Dávid és népe később Jeruzsálembe vitte a ládát egy ökrös szekéren, amelyet Uzza és Ahió hajtott. »És mikor Nákonnak szérűjére jutának, kinyújtá Uzza az ő kezét az Isten ládájára, és megtartá azt; mert az ökrök félremozdították vala. Ennekokáért felgerjede az Úr haragja Uzza ellen, és megölé ott őt az Isten vakmerőségéért: és meghala ott az Isten ládája mellett« (2 Sámuel 6:6–7; lásd 1–11. vers). A láda Isten jelenlétét, az Ő dicsőségét és fenségességét jelképezte. Amikor megadatott Izráelnek, a ládát a szentek szentjébe helyezték a hajlékban, és még a papnak sem szabadott a közelébe menni. Kizárólag a főpap – aki Krisztust személyesítette meg – közelíthetett hozzá, és ő is csak a személyes megtisztulás és a bűneiért végzett kiengesztelési bonyolult szertartását követően. […]

Bármennyire is jó szándékú volt is Uzza tette, könnyelműen közeledett valami olyasmi felé, amelyet csak a legszigorúbb feltételekkel lehetett megközelíteni. Nem volt hite Isten hatalmában. Úgy vélte, hogy a láda veszélyben van, elfeledvén, hogy az annak az Istennek az fizikai jelképe, aki mindenható. Nem feltételezhetjük, hogy a saját erőfeszítéseink révén képesek vagyunk megmenteni Istent és az Ő királyságát.

»Uzza vétke abból állt, hogy világi érzésektől vezérelve – bár jó szándékkal – érintette meg a ládát, nevezetesen azért, hogy megakadályozza, hogy felboruljon és leessen a szekérről. Megérinteni a ládát – amely az isteni dicsőség trónusa és az Úr láthatatlan jelenlétének látható biztosítéka volt – a szent Isten fenségének áthágása volt. ‘Uzza ezért mindazokat jelképezi, akik emberi értelemben szólva jó szándékkal, mégis meg nem szentelt elmével beavatkoznak Isten királyságának ügyeibe, azt gondolván, hogy az veszélyben van, valamint abban a reményben, hogy majd ők megmentik’ (O. V. Gerlach).« (Keil and Delitzsch, Commentary, bk. 2: Joshua, Judges, Ruth, 1 and 2 Samuel, ‘Second Book of Samuel,’ p. 333.)” (Doctrine and Covenants Student Manual, 2nd ed. [Church Educational System manual, 2001], 188).

Az Úr azért utalt erre az esetre a modern kori kinyilatkoztatásban, hogy megtanítsa azt a tantételt, miszerint nem szabad magunkra venni annak felelősségét, hogy útmutatást adjunk („megtartsuk a ládát”) a papsági vezetőinknek vagy másoknak, akiket az Úr hívott el és jelölt ki (lásd T&Sz 85:8). Mégis vannak, akik attól félnek, hogy a láda inog, és magukra vállalják, hogy megtartják azt. Az egyháztagok közül néhányan talán látnak problémákat, és csalódottak amiatt, ahogyan azokat érzéseik szerint a vezetőik vagy mások kezelik. Úgy érzik, hogy bár erre nem kaptak felhatalmazást, mégis ki kell javítaniuk az egyházközségük vagy akár az egyház pályáját. Még a legjobb szándék sem igazolja azonban az efféle beavatkozást az Úr egyházába.

David O. McKay elnök ezt tanította:

„Kissé veszélyes számunkra, ha kilépünk saját hatáskörünkből, és megpróbáljuk felhatalmazás nélkül irányítani egy testvér erőfeszítéseit. Emlékeztek Uzza esetére, aki kinyújtotta kezét, hogy megtartsa a ládát. [Lásd 1 Krónika 13:7–10.] Látszólag jogos volt, hogy amikor az ökrök megbotlottak, ő kinyújtotta kezét, hogy megtartsa a szövetség ama jelképét. Ma talán úgy véljük, ez a büntetés igen súlyos volt. Ha az is volt, az eset mégis életre szóló tanulságot hordoz. Tekintsünk csak szét magunk körül, és látni fogjuk, milyen gyorsan pusztul el lelkileg az az ember, aki felhatalmazás nélkül kísérli meg megtartani a ládát. Lelkük megkeseredik, elméjük eltorzul, ítélőképességük kudarcot vall, lelkük pedig lehangolttá válik. Ilyen szánalmas mindazok állapota, akik saját feladataikat elhanyagolva azzal töltik idejüket, hogy hibát találjanak másokban” (in Conference Report, April 1936, 60).