150. lecke
Kézikocsis pionírok, 1856–1860
Bevezetés
A szentek, akik 1847-ben érkeztek meg a Sóstó-völgybe, munkához láttak: gazdálkodni kezdtek és készleteket gyűjtöttek, hogy fogadni tudják majd a későbbi bevándorlókat. 1851 szeptemberében Brigham Young és tanácsosai az Első Elnökségben ismét felhívást intéztek az Iowa területén és a világ más részein élő szentekhez, hogy gyülekezzenek a Sóstó-völgyben. A szentek közül sokan nagy áldozatok árán válaszoltak Young elnök hívására. A Tizenkettek tagjai szét lettek küldve, hogy felügyeljék a bevándorlást, és 1852-ben a szentek közül többen tették meg az utat a Sóstó-völgybe, mint bármely másik évben. 1856 és 1860 között a szentek közül sokan kézikocsis társaságokba csoportosulva jöttek a Sóstó-völgybe.
Javaslatok a tanításhoz
A szentek megfogadják a tanácsot, hogy gyűljenek a Sóstó-völgybe
A tanulók képzeljék el, hogy a következőkre kérik meg őket: tegyenek meg gyalog bő kétezer kilométert úgy, hogy kézikocsit húznak, és alig nyolc kilónyi személyes holmit hozhatnak magukkal. Kérdezd meg, hogy ki jelentkezne így az osztályból az útra.
Mutass a tanulóknak képet egy kézikocsiról, vagy rajzold fel a táblára az ide tartozó illusztrációt. Mondd el, hogy 1856-ban Brigham Young elnök azt javasolta: pénzügyi nehézségek miatt a bevándorlók inkább kézikocsikkal jöjjenek, ne szekerekkel. A kézikocsik sokkal olcsóbbak voltak, és több szent előtt nyitották meg a bevándorlás lehetőségét. 1856 és 1860 között közel háromezer szent döntött úgy, hogy holmiját kézikocsiban maga mögött húzva szeli át nyugati irányban az Egyesült Államok fennsíkját Utah-ba. A legtöbb kézikocsis társaság az Iowa állambeli Iowa Cityben pakolta meg a kézikocsikat készletekkel, személyes holmival és étellel, és onnan gyalogoltak el Utah területére, Salt Lake Citybe. Az utolsó három társaság Nebraska területéről, Florence-ből indult útnak.
Tegyél ki egy dobozt vagy vödröt, amelyben összesen alig nyolc kilónyi tárgy van, majd néhány tanulónak engedd meg, hogy felemelje. Mondd el, hogy a kézikocsis társaságokban utazó felnőttek alig nyolc kilónyi holmit vihettek magukkal; a gyerekek esetében ez körülbelül 4,5 kiló volt. A személyes holmihoz hozzátartozott a ruha és minden más dolog. Mindenkinek lemérték a holmiját, és ami a súlyhatár fölött volt, arról le kellett mondaniuk.
-
Ha e kézikocsis pionírok között lettetek volna, akkor milyen anyagi javakat vittetek volna magatokkal? Miért?
-
Szerintetek miért voltak hajlandók a szentek oly sok mindent feláldozni azért, hogy eljussanak Utah-ba?
Bár az út nehéz volt, az 1856 és 1860 között útra kelt tíz kézikocsis társaságból nyolc sikeresen megérkezett. 1856-ban azonban a negyedik és az ötödik kézikocsis társaság későn indult útnak, és nagyon kemény próbatételekkel néztek szembe. Ez a kettő a Willie kézikocsis társaság, melyet James G. Willie vezetett, valamint a Martin kézikocsis társaság volt, Edward Martin vezetésével. Miután már majdnem 1600 kilométert megtettek Iowából nyugat felé, a társaságoknak vészesen megcsappant az élelmiszer- és egyéb készletük. Októberben mindkét társaság kemény téli viharokban rekedt Wyoming fennsíkjain, ami nagyban hátráltatta a haladásukat. A rendkívüli hideg és a hó rettenetes szenvedést okozott ezeknek a szenteknek. (Kitehetsz képeket a kézikocsis pionírokról, például Pionír kézikocsisok elérik a Sóstó-völgyét [Evangéliumi művészeti könyv (2009). 102. sz.; lásd még LDS.org].)
Ha lehet, adj a tanulóknak egy példányt a következő beszámolóból, mely Aaron és Elizabeth Jacksonról szól. Mondd el, hogy Jacksonék a Martin társasággal utaztak, mely általában úgy 160 kilométerrel a Willie társaság mögött volt. Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel a beszámolót, az osztály pedig kövesse a szöveget, és keressenek bizonyítékokat Aaron és Elizabeth hitére.
1856. október 19-én a Martin kézikocsis társaság tagjainak téli viharban kellett átkelniük egy széles folyón. A társaság számos tagja, köztük Aaron Jackson is, gyenge volt és beteg, és a folyón való átkelés rettenetesen megviselte őket. Elizabeth Jackson beszámolt róla, mi történt pár nappal később a férjével:
„Kilenc óra tájt tértem nyugovóra. …nekem úgy tűnt, körülbelül éjfélig aludtam. Nagyon fáztam; az időjárás zord volt. Figyeltem, hogy lélegzik-e a férjem – annyira csendben feküdt. Nem hallottam. Megijedtem. A testére tettem a kezem, és ekkor rémületemre felfedeztem, hogy legszörnyűbb félelmeim beigazolódtak: a férjem halott volt. […] Segítséget kértem a sátorban lévő társaimtól, ám ők sem tehettek semmit. […] Amikor megvirradt, a társaság néhány férfitagja előkészítette a holttestet a temetésre. […] Pokrócba csavarták, és egy kupacba rakták tizenhárom másikkal együtt, akik szintén meghaltak, majd betemették őket a hóban. […]
Meg sem próbálom leírni, milyen érzés volt három gyermekkel hirtelen megözvegyülni, ilyen gyötrelmes körülmények között. Nem is tudnám. De hitem szerint a feljegyzéseket vezető angyal felírta az égi archívumba, és az evangéliumért megélt szenvedéseim a javamra szenteltetnek majd” (Leaves from the Life of Elizabeth Horrocks Jackson Kingsford [1908], 6–7; lásd még history.lds.org).
-
Mit mondott Elizabeth, mi lesz az eredménye az evangéliumért megélt szenvedéseinek? Szerintetek mit jelent a „javamra szenteltetnek majd” kifejezés? (Szenvedései szentté tétetnek és a javára fognak válni.)
-
Mi történhet velünk, ha türelemmel viseljük a szenvedéseket az evangéliumért? (Írd fel a táblára a következő tantételt: Ha türelemmel viseljük a szenvedéseket az evangéliumért, az a javunkra válva megszentelhet minket. [Lásd T&Sz 122:7; 2 Nefi 2:2.])
-
Bár ti valószínűleg nem szenveditek majd el azokat a dolgokat, melyeket Elizabeth Jackson elszenvedett, de mit kell esetleg mégis elszenvednetek az evangéliumért? Milyen áldásokban részesíthetnek titeket ezek a tapasztalatok?
Mondd el, hogy az Aaron Jackson halála utáni napokban a Martin társaság körülbelül 16 kilométert haladt előre. Ebben az időszakban sokan meghaltak. Az útnak ezen a szakaszán volt egy olyan éjszaka, amikor senkinek nem volt elég ereje ahhoz, hogy sátrat állítson. Elizabeth Jackson egy kőre ült, egyik gyermekét az ölébe vette, a másik kettőz pedig a két oldalán szorította magához. Reggelig így ült, mozdulatlanul. Nagyon elcsüggedt. Aztán október 27-ének éjszakáján olyan élményben volt része, mely a megmenekülés reményével töltötte el. Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel a következő beszámolót, az osztály pedig figyelje meg, mit tudott meg Elizabeth álmában.
„Nem nehéz elképzelni, mennyire elcsüggedtem e mostoha körülmények miatt. Vad, sziklás hegyvidéken voltam, tízezer kilométerre a szülőföldemtől, nyomorúságos állapotban. A földet hó fedte, a vizeket jég, én pedig ott voltam három apátlanul maradt gyermekemmel, akiket szinte semmivel sem tudtam megvédeni a kegyetlen viharoktól. Amikor ezen az éjszakán, október 27-én nyugovóra tértem, döbbenetes kinyilatkoztatásban volt részem. Álmomban ott állt mellettem a férjem és azt mondta: »Fel a fejjel, Elizabeth, közel a segítség!«” (Leaves from the Life of Elizabeth Horrocks Jackson Kingsford, 8; lásd még history.lds.org).
Mondd el a tanulóknak, hogy az álom beteljesült, mert másnap elérte a Martin társaságot a Salt Lake Cityből érkező mentősereg.
Mondd el, hogy 1856. október 4-én, hetekkel azelőtt, hogy a téli viharok lesújtottak volna a kézikocsis társaságokra, arról jövők jelentették Brigham Young elnöknek, hogy több száz kilométerre kint még mindig vannak pionír társaságok a fennsíkon. Másnap, a vasárnapi istentiszteleten Brigham Young beszélt e kézikocsis pionírok megmentéséről. Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel ennek a beszédnek az itt következő részleteit, az osztály pedig figyelje meg, milyen tantételt tanított Young elnök a szenteknek. (Ha lehet, adj a tanulóknak egy-egy példányt e kijelentésből, hogy követhessék a szöveget.)
„A testvéreink közül sokan kint vannak a fennsíkon, kézikocsikkal, valószínűleg jó néhányan még úgy 700 mérföldre [körülbelül 1100 kilométerre] innen, és ide kell hozni őket, segítséget kell küldenünk nekik. […]
Ez az én vallásom; ezt diktálja a bennem lévő Szentlélek – az emberek megmentését. […] Én most erre a szabadításra törekszem, meg akarom menteni a testvéreimet, akik egyébként elvesznek, vagy rendkívül szenvedni fognak, ha nem küldünk nekik segítséget.
A mai napon felszólítom a püspököket – nem várok holnapig, sem a következő napig –, hogy hozzanak 60 jó öszvérfogatot, és 12–15 szekeret… [valamint] 12 tonna lisztet és 40 jó kocsist, még azok mellett, akik a fogatokat hajtják. […]
Megmondom nektek, mindannyiótoknak, hogy a hitetek, a vallásotok és hitetek megvallása soha nem fog egy lelket sem megszabadítani közületek Istenünk celesztiális királyságában, hacsak nem tesztek eleget olyan igaz tantételeknek, amilyeneket most tanítok nektek. Menjetek hát, és hozzátok be azokat, akik kint vannak a fennsíkon!” (“Remarks,” Deseret News, Oct. 15, 1856, 252).
-
Mit tanított Brigham Young elnök a szenteknek? (A tanulók számos tantételt megfogalmazhatnak, de mindenképp legyen világos számukra a következő: Jézus Krisztus tanítványaiként segítenünk kell azoknak, akiknek segítségre van szükségük.)
Mondd el, hogy sok férfi és nő reagált a felhívásra, és Young elnök beszéde után két napon belül a férfiak útnak is indultak a készletekkel megrakott szekerekkel a bevándorlók felkutatására.
-
Milyen tekintetben jelenthetett áldozathozatalt a Sóstó-völgyben lakó szentek számára ez a mentőakció?
-
Mi milyen áldozatokat hozhatunk azért, hogy segítsünk azoknak, akiknek fizikai szükségleteik vannak?
-
Milyen áldozatokat hozhatunk azért, hogy segítsünk azoknak, akiknek lelki szükségleteik vannak?
Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel Gordon B. Hinckley elnök következő kijelentését, az osztály pedig figyelje meg, még mit tehetünk azok megsegítéséért, akiknek segítségre van szükségük.
„Hálás vagyok azért, hogy ma népünk közül senki sincs ott, kint rekedve Wyoming fennsíkjain. Tudom viszont, hogy sokan vannak körülöttünk, akiknek segítségre van szükségük és megérdemlik, hogy megmentsük őket. Az Úr Jézus Krisztus követőiként életünk fő küldetésének a szabadításnak kell lennie. Ott vannak a hajléktalanok, az éhezők, a nyomorgók – helyzetük nyilvánvaló. Már sok mindent megtettünk. De többet is tehetünk azokért, akik a túlélés határán vannak.
Segítő kezet nyújtva megerősíthetjük azokat, akik a pornográfia, a burjánzó erkölcstelenség és a kábítószerek sarában dagonyáznak. Sokan annyira függővé váltak, hogy már elvesztették uralmukat saját sorsuk felett. Nyomorultak és megtörtek. Meg lehet őket menteni és ki lehet őket szabadítani. […]
Ma nem azok miatt kell aggódnunk, akik Wyoming fennsíkjain vannak. Inkább azok miatt, akik ott vannak a közvetlen környezetünkben: a családunkban, az egyházközségünkben és a cövekünkben, a szomszédságunkban és a közösségünkben” (“Our Mission of Saving,” Ensign, Nov. 1991, 59).
-
Milyen helyzetben láttatok már valakit segíteni olyanokon, akiknek lelkileg vagy fizikailag szükségük volt valamire? Hogyan segítettek?
Intézz felhívást a tanulókhoz, hogy gondolják át és imádkozzanak róla, vajon ők miként segíthetnének valakinek. Adhatsz nekik egy percet, hogy gondolataikat leírják a füzetükbe vagy a szentírás-tanulmányozási naplójukba.
Hogy segíts a tanulóknak észrevenni, hogy áldottak vagyunk, ha hittel kitartunk a próbatételekben, kérj meg egy tanulót a következő beszámoló felolvasására:
1856-ban Francis és Betsy Webster elég pénzzel rendelkezett ahhoz, hogy szekérrel menjenek Utah-ba, azonban a pénzüket felajánlották egy pénzügyi alapnak, mely a szentek Utah-ba vándorlását segítette (az Állandó Kivándorlási Alap). Hozzájárulásuk lehetővé tette, hogy még kilencen el tudjanak menni kézikocsival. Francis és Betsy, aki várandós volt, a Martin kézikocsis társasággal mentek Salt Lake Citybe, és a társaság többi tagjával együtt sokat szenvedtek.
Évekkel később Webster testvér egy vasárnapi iskolai órán hallotta, amint néhány egyháztag az egyház vezetőit kritizálja a kézikocsis szerencsétlenség miatt. Nem tudta visszafogni magát – felállt, és bizonyságot tett arról, milyen áldás volt része lenni a Martin kézikocsis társaságnak. Kérj meg egy tanulót, hogy olvassa fel Francis Webster bizonyságát, a tanulók pedig keressenek legalább egyvalamit, amiben áldottak voltak azok, akik elszenvedték a kézikocsis társaságok tapasztalatait.
„Azonnal hagyják abba ezt a kritizálást, mert olyasvalamiről beszélnek, amiről mit sem tudnak! A rideg történelmi tények semmit nem jelentenek, mert nem adják hűen vissza, miről is volt itt szó. Hiba volt ily későn útnak indítani a kézikocsis társaságot? Igen. De én ott voltam ebben a társaságban, és a feleségem is. […] Többet szenvedtünk annál, amit valaha is el tudnak képzelni, és sokan belehaltak a viszontagságokba és az éhezésbe, de hallották-e valaha is, hogy e csoport bármely túlélője kiejtett volna akár csak egyetlen kritizáló szót is? […]
Sokszor visszanéztem, hogy lássam, ki tolja a kocsimat, de senkit nem láttak szemeim. Akkor tudtam, hogy Isten angyalai vannak ott.
Sajnáltam-e, hogy úgy döntöttem: kézikocsival jövök? Nem. Akkor sem, és azóta, életem egyetlen percében sem. Az árat, amit azért fizettünk, hogy Istent megismerhessük, kiváltság volt megfizetni, és én hálás vagyok, hogy részem volt abban a kiváltságban, hogy a Martin kézikocsis társasággal jöhettem Sionba” (in William R. Palmer, “Pioneers of Southern Utah,” The Instructor, vol. 79, no. 5 [May 1944], 217–18; lásd még Örökségünk [1996]. 78–80.).
-
Milyen tantételt szűrhetünk le Francis Webster bizonyságából? (A tanulók fogalmazzák meg a következő tantételt: Ha hűen kitartunk a szenvedésben, akkor megismerhetjük Istent.)
-
Milyen hozzáállást és viselkedést láttatok azoknál, akik hűen kitartottak, kitartanak a szenvedésben? Ti hogyan ismertétek meg Istent azon próbatételeken keresztül, melyekkel eddig szembenéztetek?
Kérj meg néhány tanulót, hogy ossza meg bizonyságát a mai leckében tanult valamelyik tantételről. A saját bizonyságoddal is kiegészítheted ezt.
Megjegyzések és háttér-információk
Hová vezethetnek a próbatételek és a megpróbáltatások?
A korai utolsó napi szent pionírok áldozathozatalán elmélkedve azt mondta James E. Faust elnök az Első Elnökségből:
„Úgy tűnik, az élet gyötrelmei közepette jobban meghalljuk a Mennyei Pásztor halk, isteni suttogását.
Mindenki életében előfordulnak viszontagsággal és hányattatással teli, fájdalmas és csüggesztő napok. Úgy tűnik, mindenkinek teljes mértékben kijut a nemritkán szívszakasztó gyötrelemből és bánatból, még azoknak is, akik őszintén igyekeznek helyesen cselekedni és hithűnek lenni. Pál apostol azt mondta saját kihívásairól: »tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam« [2 Korinthusbeliek 12:7].
A testbe maró, benne megtapadó, fájó tövisek gyakran megváltoztatják a látszólag jelentőség- és reményvesztett életeket. Ez a változás a finomítás gyakran kegyetlennek és nehéznek tűnő folyamata által áll be. Ily módon a lélek puha agyaghoz válik hasonlóvá a Mester kezében, aki hittel, szépséggel és erővel telt hasznos életeket hoz létre. Vannak, akik a finomító tüzében elveszítik az Istenbe vetett hitüket és bizodalmukat, azonban akik örök látószögből szemlélik a dolgokat, azok megértik, hogy ez a fajta finomítás részét képezi a tökéletesedési folyamatnak. […]
A próbatételek és a megpróbáltatások elő tudják készíteni az újjászületést” (“Refined in Our Trials,” Ensign, Feb. 2006, 4).
Hithűnek maradni a kulturális vadonban
Neal A. Maxwell elder azt mondta, hogy a megpróbáltatások a mai világban saját utunk részét képezik:
„Ha hűek vagyunk, akkor el fog jönni a nap, amikor azok a dicséretet érdemlő pionírok és ősök, akiket joggal méltatunk azért, mert a vadont átszelő útjukon legyőzték megpróbáltatásaikat, magasztalni fogják napjaink hithű szentjeit azért, mert sikeresen átvágtak a csüggedés sivatagán és a kulturális vadonon, és közben megtartották a hitet” (If Thou Endure It Well [1996], 28).